emlékezetpolitika” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 10

Megadja Gábor

eszmetörténész

Liberális hiszti 4.

2015. február 18.

A hisztimédia – kevésbé szofisztikáltan fogalmazva – hazudozik. Tőlük persze úgy tudjuk, hogy ezt csak a Russia Today csinálja.

A magyar politika többnyire történelmi kérdésekről és azok értékeléséről szól. Kitüntetett helye van az emlékezetpolitikának, és majdnem minden komolyabb vitánkat átszövi egy-egy történelmi korszak, aktus értékelése. Sokak szerint teljesen fölöslegesen foglalkozunk ennyit a múlt kérdéseivel, ám most nem ez a fontos, pusztán az állapot rögzítése.

A magyar és az orosz emlékezetpolitika egymással összeegyeztethetetlen. A két ország története úgy alakult, hogy leginkább egymás ellenségei voltunk. Ezért első lendületemben úgy gondoltam, erős pistába mártom pennámat, amikor azt olvastam, hogy Putyin az „ellenforradalom” leverésére emlékező szovjet obeliszket fog megkoszorúzni. 1956 a magyar politikai-történeti identitás magva, és ha az orosz elnök ezt teszi, azzal szándékosan köpi szembe a magyar identitást, a mielőbbi viszont-nem-látásra.

Teljes cikk

Megadja Gábor

eszmetörténész

Új konszenzus?

2015. február 21.

Igazából örülnünk kell. Úgy tűnik, egy új konszenzus felé haladunk a Szovjetunió múltjával kapcsolatban.

Eddig mindenki, aki „szalonképes” akart maradni, kénytelen volt elfogadni az 1945-ös status quot, valamint a második világháború e status quo-n alapuló értelmezését is.

Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják, de az ún. hivatalos, nyilvános történetírás is a háborús győzelmeken alapszik. A Szovjetunió nélkül a nyugati szövetségesek nem tudták volna legyőzni a Harmadik Birodalmat, és mivel a Szovjetunió a győztesek oldalán állt a háború végén, így kissé perverz módon a jófiúk közé került. Parádézott már amerikai elnök is a Vörös téren május 9-én. És a mai illatos, kellemesen demokratikus német alkotmányos berendezkedést, meg a Grundgesetz szépségét is amerikai megszállásnak köszönhetjük.

Teljes cikk

Megadja Gábor

eszmetörténész

Nemzet, tegnap és ma

2015. június 04.

Van némi furcsaság a Trianon-tapasztalatban. Igaz, ez nem szokott felmerülni, nem is ambivalens hozzá a viszonyunk, vagy ha az, nem emiatt. A nemzetállamhoz való viszonyról van szó.

Az ambivalencia nem véletlenül van meg például az angoloknál. Vannak, akik egyértelműen nemzetállam-pártiak (mint pl. R. Scruton), és vannak, akik korántsem voltak azok (pl. M. Oakeshott). Nálunk ez nem létezik: egyszerre vagyunk nemzetállam-pártiak és a Trianon előtti állapot rajongói. Az ok nyilvánvalóan az, hogy ez a kérdés ma már nem eldönthető a gyakorlatban „vagy-vagy” alapon: csak a kettő közötti megoldások léteznek, csak olyan megoldások, amelyek igazodnak a helyzethez.

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

Felszabadulás? Becsület Napja?

2016. február 12.

Manapság különösen divatos értelmiségi körökben az olyan vélemény hangoztatása, amely az elegáns, vagy éppen racionális, netalán emelkedett, már-már spirituális kívülállóságot hangsúlyozza.

Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

A Béke Angyalai?

2017. január 25.

A 444.hu és azt követően a Mandiner.hu is felkapta a hírt arról, hogy január 20-án Esztergomban egy orosz katonai emlékművet avattak. Bombasztikus címek: „Vadonatúj, Vörös Hadsereg előtt tisztelgő emlékművel köszönti Magyarország az ide látogató Putyin orosz elnököt”, illetve „Új emlékművet avattak szovjet és orosz katonáknak”.

(Kép fgrrása: itt.)

Lássunk tisztán a dologban. Először is, szó sincs valamiféle pálfordulásról, vagy, ahogyan láttatni szeretnék, kilógó szovjet-kommunista lólábról. A kegyeleti diplomácia egyik aktusáról van szó. Magyarországon van amerikai katonai temető, van lezuhant amerikai bombázógép legénységének is emlékmű állítva, és van német katonai temető is. Oroszországban 369 magyar emlékmű – amelyek többek között a málenkij robot áldozatainak is emléket állítanak! – és két központi katonatemető, Magyarországon pedig 1200 orosz katonai emlékhely jelzi a kegyeleti diplomácia működését.

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

Az álmok győzelme

2017. március 15.

„A földi tüzet a magas álmok vigyázzák” (Weöres Sándor)

169 évvel ezelőtt Magyarországon nem volt hiány az álmokban. Ironizálva persze rávághatnánk: azért, mert az ország lakosainak többsége mintegy félálomban szenderegve élte az életét. Az ország mozdulatlansága azonban csak látszólagos volt, hiszen 1848-ban már közel három évtizede küzdöttek a reformkor közéletének nagyjai, hogy a magyar nemzet ismét lábra álljon. Erő is volt azonban ebben a mozdulatlanságban: a hirtelenkedéstől, a fölösleges változtatástól való ódzkodás. Erő és tehetetlenség mintha egymást kerülgette volna. Magyar nevek ugyan szerepeltek az európai történelemben az elmúlt századokban is, de Magyarország önálló szereplőként nem jött szóba. Belső alkotmányát megőrizte a királyság, de idegen királyai csak nyírni való juhokként tekintettek ránk. Másodosztályú tartomány voltunk, amit éppen csak annyira és úgy kell fejleszteni, hogy abból nemzeti összefogás ki ne alakuljon. A labancok utódai nem hittek a nemzeti önállóságban, míg a kurucok új nemzedéke azt mondta: „A haza minden előtt”. A Habsburg-házból származó nádorok álltak a nemzeti fejlesztések mellé, míg egyes hazai főrendjeink és követőik gond nélkül paktáltak a birodalmi centrummal az ország rovására.

Teljes cikk

Szánthó Miklós

vezető elemző, Alapjogokért Központ

100% Trianon

2017. május 23.

Az azért ugye még megvan, hogy Trianonban igazságtalanul bántak el Magyarországgal?

A posztmodern kor egyik tünete, hogy a pH-semleges agymosás következtében a közvélemény szemében a normális dolgok abnormálissá, az abnormálisak pedig normálissá vedlenek, illetve „nemesülnek”. Sok esetben így van ez történelmi személyek, események kapcsán is. Természetesen nem teljesen újszerű jelenségről van szó, hiszen lényegében erről szól az emlékezetpolitika: az egyes történeti tényekre újabb és újabb értelmezés-réteg rakódik (vagy rakódtatik) az évek során, mígnem az egykoron volt (személy, esemény) és az arról a ma emberének szemében-tudatában létező elválik egymástól, kialakul a „képzelt történelem”. Ez egyfelől persze lehet pozitív folyamat, mint például a nemzeti mítoszteremtés, a „kollektív én” önazonosságának megteremtése vagy megerősítése. Vagy ahogy e blog hasábjain Máthé Áron más kontextusban utalt rá, szerepet játszhat a nemzeti homogenitás kialakításában, amennyiben „a közös, fiktív leszármazás (rokonság) tudata (…) a közös mitológiát, a közös történelmi élmények közösségét jelenti”. Arany János Rege a csodaszarvasról c. eredetmondája vélelmezhetően nem tényhűen meséli el a hontalálás történetét – azonban jó olvasni és belegondolni abba, hogy igen, valami „anyagon túli” mégis összeköt minket itt a Kárpát-medencében.

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

Csak a nemzet!

2018. október 23.

Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja. (Joszip Broz Tito, 1956)

Tito marsall, Jugoszlávia teljhatalmú kommunista diktátora 1956. november 11-én egy pártgyűlésen krokodilkönnyeket hullajtott a magyar szabadságharc eltiprása felett. Ügyes húzás volt, hiszen tíz nappal előbb a Hruscsov vezette szovjet küldöttséggel személyesen fogadta Brioni szigetén, és megállapodott velük a megtorlás forgatókönyvében. Tulajdonképpen Kádárt is neki köszönhetjük: a viharos repülő- és hajóúttól összetört szovjet pártvezetőket már ülni is alig bírtak, miközben a jugoszláv kommunisták a megtorlás forgatókönyvéhez módosításokat fűztek. Még a jugoszláv követségre menekülni kívánó (3 nappal vagyunk a november 4-i invázió előtt!) Nagy Imre-csoport sorsáról is megegyezés született. Ehhez képest nem sokkal később Pulában elvtársai előtt Tito marsall így beszélt: „Ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt. (…) Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja.”.

De végül is mi történt 1956-ban?

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

„Őszirózsák” – Száz évvel ezelőtt ilyen mélyre süllyedtünk

2018. október 30.

„Amikor a Katonatanács elnökét mutattam be, elszörnyedve kiállított fel: Önök ilyen mélyre süllyedtek?” (Károlyi Mihály Franchet D’Esperay francia tábornokkal történő találkozásáról)

Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.

Teljes cikk

Maczkó Ú. Róbert

filozófus

Forradalmi ősz

2018. november 12.

Az idén különösen erős forradalmi érzés járta át az ellenzéki szíveket. Éppen száz esztendeje az un. „őszirózsás” forradalomnak, amely a balliberális vélekedés szerint a magyar történelem nagyszerű pillanata volt, az első köztársaság megalapításával.

Bizonyos értelemben mentik ami menthető. A tanácsköztársaság népszerűsítéséről már le kellett tenniük – nehezükre is esett – hát most Károlyit dicsőítik. Kérdés persze, hogy kik és mire emlékeznek ezen eseménnyel kapcsolatban, magyarán: mit tudunk Károlyi és eszmetársai tevékenységéről. Az egyszerű válasz persze az, hogy azt amit tanítottak nekünk róla. Ám a dolog – természetesen – korántsem ennyire egyszerű.

Teljes cikk