Számomra, akinek most valami szívhez szólót kéne írnia a karácsonyi ünnepekről, egyre inkább valamiféle veszteségérzés kapcsolódik ehhez az ünnephez. Gondolom sokan vagyunk így. Nem csak az ad némi keserűséget az ünnephez, hogy családunk, gyerekeink szerte-szét szóródtak a nagyvilágban és az ünnepi együttlét – ha van egyáltalán – sokszor mintha idegenekkel tellene, akiket már nem is ismerünk, hanem azért is, mert észreveszem, hogy én sem tudom teljesen kivonni magam a fogyasztói-karácsony hatása alól. Beszerzés, beszerzés, beszerzés.

Sokan vélik úgy, hogy ez is csak egy ünnepnap a többi között, és elképedve olvasom, hogy a wellness szállodák telt házzal működnek, az emberek elutaznak, hogy önfeledt pancsolással és bulizással ünnepeljék a... nem tudják mit. Talán magukat, gondolom. Egyszerűen nem szeretnek otthon lenni. Unják. A görcsös unalom lengi be a világ „boldogabbik”, gazdag részét, mely unalmat csak a végtelen szórakozás oldja, úgy-ahogy.

Megint mások abban lelik örömüket, hogy gyalázzák az ünnepet obszcén szavakat kiáltozva, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lelkükben fészkelő hiány, a semmi teszi ezt velük. Hippói Szent Ágoston – a ma ismert kereszténység atyja – azt tanította, hogy miután Isten a semmiből teremtette az embert, maradt a lelkükben egy kis rész ebből a semmiből és ez lett a gonosz magva. Érzik ők, hogy valamiképpen hiányosak, ezért kimaradnak, düh önti el őket és mások örömét is el akarják venni, ha már nekik nem jutott. Ugyanez a düh akadályozza meg, hogy felismerjék: először magukkal, a lelkükkel, kéne megbékélni, hogy másokkal is békességbe legyenek.

Molinó a december 21-i tüntetésen.