1989 a csodák éve volt. Amit emberfia nem akart volna még az év elején elhinni, legfeljebb reménykedett benne, az valóra vált. A gátszakadást kétségtelenül Pozsgay Imre interjúja jelentette, amelyben 1956-ról végre letörte a hazugság falait. 33 évvel azelőtt Kádár még diadalittasan járhatott a május elsejére összeterelt, kényszeredett budapesti munkások és a bosszúra éhes, örömittas párttagok között. És ’89-ben át kellett élnie, már zavaros, széteső tudattal, hogy hazugságra épített egész rendszere szétmállik. Még a ’89-es újratemetés előtt egy évvel is kizártnak minősítette Nagy Imre rehabilitálását a BBC-nek adott interjújában, „mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt” – vagyis a kommunista diktatúrát. Grósz Károly ugyanezt erősítette meg amerikai magyar emigránsoknak: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja.”. Igaz, ő már arról beszélt, hogy kegyeleti okokból lehetséges lesz az újratemetés.

Csakhogy a kommunista diktatúrában nincs kegyelet. Kegyetlenség van, vagy nincs semmi. Kádárék 1958-ban egy önmagával meghasonlott, pártjával szembeforduló, a kommunizmust meg nem tagadó, de a nemzeti függetlenséget első helyre tevő politikusból – Nagy Imréből – csináltak mártírt. Ha Nagy Imre él, akkor Kádár nincs biztonságban. Ha Nagy Imre-kormány volt a törvényes, „akkor Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos” – mondta Kádár utolsó beszédében. Mártírt csináltak tehát korábbi elvtársukból, aki vállalta is a vértanúságot – nem kért kegyelmet. És hiába temették arccal lefelé, összedrótozva, álnéven, hiába vitték ide-oda a holttestet. Kiderült, hogy nemcsak mártírt, de gólemet is csináltak. És a gólem kijött a föld alól, és puszta súlyával szétnyomta a vonalas elvtársakat.