(Állami megemlékezés az 1916-os ír felkelés 100. évfordulóján.) 

Ennek ellenére a nagyobb hullámban érkező külső hódítók – vikingek majd utánuk az angolok normann urai – fokozatosan beolvadtak az írek közé. A 16. századra azonban végleg angol uralom alá került a sziget egésze, és lassanként az ír nyelv is visszaszorult egy-egy kisebb tájegység apró falvai közé. A pusztítást Cromwell és kicsit később Orániai Vilmos protestáns seregei tetézték be. Furcsa volt ez a pusztítás: egyes templomokon és hosszabb ideig ellenálló városokon kívül az ír sziget történelmi emlékei nagyjából épen maradtak – viszont a lakossággal az angolok nem bántak kesztyűs kézzel, sőt, még a fákat is kivágták, hogy semmiféle rejtekhely ne maradjon a szabadlegények számára. Nagyjából ekkortájt itthon, Magyarországon a török már szinte teljesen legyalulta a terepet, és a felszabadító háborúk során a Habsburg csapatok már csak a rombolás munkáján az utolsó simításait végezték el. Az angol-ír háborúk utáni betelepítés („The Plantation”) során az angolok hiába próbálták átformálni Írországot, valami dacos összetartozás-tudat megmaradt. Az 1798-as felkelésük idején az ír nacionalisták már angol nyelven fogalmazták meg követeléseiket. A felkelés idején egyébként mindkét oldal véres atrocitásokat követett el, az angolok több száz foglyot végeztek ki – ehhez képest még a Haynau-féle rémuralom is szeretetszolgálatnak tűnhetne. A felkelés leverése után az írek ügye elveszettnek tűnt, bár a nyugtalanság fel-felütötte a fejét a szigeten. Végül tragikus módon egy természeti csapás változtatta meg a helyzetet.