Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.