Mint mondta, nem erről, hanem sokkal égetőbb kérdésekről kéne beszélni, mint például arról, hogy a budapesti elővárosi közlekedés „összeomlott”. Elgondolkodtatott a dolog, úgy tűnt lemaradtam valamiről. Mivel nem vagyok budapesti, gyorsan megnéztem és azt találtam, hogy az agglomerációban élő, mintegy 4 millió ember összesen 58 millió utazást hajtott végre az elmúlt évben és az utazók száma töretlenül nő. Ha ez az „összeomlás”, akkor vajon mi lehet a siker?

Miért mond valaki ekkora marhaságot? Félreértés ne essék, ahogyan én ismerem a dolgot, bizonyára lehetnének tisztábbak a kocsik, működhetne a légkondi, lehetnének pontosabbak a vonatok és így tovább. Olyan dolgok ezek, melyek érdeklődésre tarthatnak számot az érintettek között és ezért népszerűséget szerezhet az, aki beszél róluk és kijavításuk lehetőségeiről. De nem. Összeomlott. Azok akik részt vesznek ezekben az utazásokban bizonyára érzékcsalódás áldozatai és tulajdonképpen gyalog mennek, csak nem veszik észre?


Ugyan ez a kényszeres nagyotmondás köszön vissza az ellenzéki politikusok nyilatkozataiban is. Amiről éppen beszélnek, az katasztrofális, összeomlott, megsemmisült, ellehetetlenült, vége van, legyen szó bármiről. Ha kinyitják a szájukat, az ember már várja, hogy megszólalnak a végítélet harsonái és megjelennek a viharos égbolton az apokalipszis lovasai, az Adriában lubickolók pedig álmélkodva nézik, amint kiemelkedik a vízből a fenevad, tíz szarvával és hét fejével. Túl azon, hogy ez roppant idegesítő, szerintem kontraproduktív is. Akkor mégis, miért csinálják?

Úgy van az, hogy amint mára közhelyszerűvé vált, az ellenzéki politikát a haladó sajtó csinálja a politikusok helyett. Úgy megy a dolog, hogy a libsi sajtó „feltár” valamit, megírja, az ellenzéki politikusok meg jönnek a lepattanóra. Sajtótájékoztatót tartanak és azoknak az újságíróknak, akik kitalálták az egészet, ugyanazokkal szavakkal, amiket ők használtak, elmondják ugyanazt. Ezt aztán a demokratikus politikusok valamely, csak általuk ismert oknál fogva, politizálásnak nevezik. Persze értem én ezt, hiszen magam is gyakran esem a lustaság bűnébe.

A zsurnaliszta szeme előtt, mikor megfogalmaz valamit, a főcímek lebegnek. Főcímek, melyekkel el lehet adni a lapot és melyek főszerkesztői dicséretekkel és jutalmakkal járnak. Mikor a politikus – gondolattalanul – átveszi a haladó újságírók stílusát, akkor hibát követ el. Nem lehet ugyanis büntetlenül összekeverni a műfajokat. A médiamunkásoktól megszokták már ezt a fajta hírfelfújást és el is nézik nekik. Méghozzá azért, mert nem fenyeget az a veszély, hogy bármikor a kezükre bíznának fontos dolgokat. Tudósítanak, nem megvalósítanak. A politikusnál azonban mindig fennáll a veszély, hogy egyszer csak hatalomra kerülve, intézkedni kezd. Belegondolni is rossz, mi történik, ha a saját maga által hangoztatott diagnózis alapján kezd el cselekedni. Az összeomlott elővárosi közlekedéshez nyilván ki kell küldeni a katasztrófavédelmet, mentőhelikoptereket, áldozatkereső kutyákat, romeltakarítókat és más efféle szakikat. Aztán majd csodálkozik az utazóközönség, mikor Kőbánya-alsón megjelenik a mentőhelikopter. További probléma a lupus in fabula tünetcsoport. Aki mindig katasztrófát kiált annak akkor sem fognak hinni mikor majd tényleg katasztrófa történik. Bármennyire figyelemfelkeltőnek gondolják az ilyen nyilatkozatokat, bizonyára jobban respektálnák őket, ha szakszerűbben, a valós problémákat felvetve tennék a dolgukat.

Akkor még az is megfordulna a választóik fejében, hogy rájuk bízzák a dolgok irányítását.