A „demokratikus civil oldalról” persze képviseltették magukat az erisztika, azaz a hamis és félrevezető, azonban meggyőzőnek tűnő érvelés művészetének nagymesterei is, az Amnesty, a Helsinki Bizottság és a TASZ. A téma a megunhatatlan, azonban mára már brüsszeli szinten is kissé megfáradni látszó „magyar ügy” volt, sajtószabadságostul, civil- és menekültügyestől.


Az esemény azonban közelről sem emlékeztetett vitára, de még véleménycserére sem, sokkal inkább egy párhuzamos monológokon alapuló pszichodráma önképzőkörére. A kommunista és liberális EP-képviselők kérdésnek álcázott állításokban vádolták Magyarországot a demokrácia, a jogállamiság vagy a fékek és ellensúlyok rendszerének erodálódása miatt, mely erősen csúsztató feltételezéseket a jogvédők nagy örömmel támasztottak alá, jóformán kérlelve a jelenlévőket, hogy továbbra is nagyon szorosan kövessék nyomon az „aggasztó magyarországi fejleményeket” (sőt, még a tanácsi szavazati jog felfüggesztésére szolgáló, eddig sosem alkalmazott „nukleáris opció”, az ún. 7-es cikkely lehetősége is felmerült részükről). Tehát miközben az EU  számos ténylegesen húsba vágó  belső és külső – eurokrata madárnyelven szólva – kihívással küszködik (euró-, energia-, és görög válság, ukrajnai háború, Brexit), a progresszív EP-képviselők és a valósággal folyamatosan gigászi küzdelmet vívó emberi jogi harcosok mégis a Mediaworks eladását vagy a gender kérdés magyarországi helyzetet érezték a legégetőbb megbeszélnivaló ügynek.

A forgatókönyvből azonban nem maradhatott ki természetesen a migrációs helyzet – vagy ahogy ők hívják: „menekültügy” – sem, annak kapcsán is az eddig meglépett magyar intézkedések, legaktuálisabban az Országgyűlés által a napokban elfogadott hátőrizeti szigorító-csomag. Az előterjesztés nagyon tömören úgy foglalható össze, hogy ezentúl valamennyi menekültügyi eljárást teljes egészében a határon felállított tranzitzónákban folytatnak majd le, szemben a most hatályos szabályokkal, melyek abban az esetben, ha az illető valamilyen oknál fogva mégis bejutott Magyarország területére, az érdemi eljárást az országon belül tette lehetővé. A módosítással szemben felhozott vádak a már-már szokásosnak mondható félreértések és félremagyarázások mellett azt mantrázták, hogy a „kvázi-őrizetbe vétellel” Magyarország valójában „hozzáférhetetlenné” teszi a menedékjogot.

A politikai korrektséggel és kistestvérével, az emberi jogi fundamentalizmussal szembeni, a józan észen alapuló álláspontot képviselők számára az ilyen és ehhez hasonló viták esetében alapvetően két út kínálkozik. Az egyik, hogy belemegy az ember a részletszabályokról szóló proxyvitákba, melyekben bár tudja bizonyítani igazát, a vita kontextusa azon az értelmezési tartományon és szabályrendszeren belül mozog, melyet az ellenoldal alakított ki. A másik lehetőség – ami érzékelhetően frusztrálja őket – az az, hogy az ember kilép ebből az értelmezési keretből és az egész paradigmát kérdőjelezi meg. Például úgy, hogy bemutatja, a Magyarország, s most már Lengyelország kapcsán is jó ideje folyó demokrácia- vagy jogállamiság-vita valójában nem az „európai minimumsztenderdekről”, hanem a szuverenitásról szól. Arról, hogy a szabad választások és a hatalmi ágak elválasztásának garantálása mellett az egyes, a tagállamok alkotmányos identitásához szorosan kapcsolódó ügyek, mint például az alkotmánybíróság, az ügyészség, a médiahatóság működése, adott esetben az állampolgárok biztonságának és az állam határainak védelme a szuverén belügye-e vagy sem. Ilyenkor az emberi jogi fundamentalisták igen nehéz helyzetbe kerülnek, ugyanis már nem arról kell beszélni, hogy most akkor megfelelő jogorvoslati garancia-e, ha a bíróság a tranzitzónában tartózkodó menedékkérelmezőt csak távközlési eszközön keresztül hallgatja meg, hanem arról, hogy hányadán is állnak hazaszeretet ügyében. Jogi nyelvre lefordítva ezt: elfogadják és támogatják-e a „fenntartott szuverenitás vélelmét”, azaz azt, hogy egy tagállam és az EU közötti hatásköri összeütközés esetén abból kell kiindulni, hogy az adott hatáskört a tagállam fenntartotta magának – vagy sem. Még bonyolultabban: elfogadják-e azt az alkotmányos elvi alaptételt, miszerint európai démosz hiányában az Európai Unió nem rendelkezik szuverenitással („a medve nem játék, az EU nem ország…”), kizárólag a tagállamok, melyek – az Alaptörvény szerint is – csak a szuverenitásból fakadó egyes hatásköröket gyakorolják közösen az EU intézményei útján, magát a szuverenitást azonban sosem ruházták át. Ezek azok a kérdések, melyekre adott válaszok megmutatják, hogy az emberi jogi mázzal leöntött demokráciavita valójában világnézetek- és értelmezések harca, melyben az olyan, egységesen elfogadott definícióval nem rendelkező fogalmak számonkérése, mint „jogállamiság” vagy „demokrácia”, csak politikai lángpallosként szolgálnak.

A progresszív értelmezési kontextusból történő kilépés mellett szintén hasznos eszköz a liberális nemzetközi jogászok által alapvetőnek tételezett „igazságok” megkérdőjelezése, illetve az általuk hivatkozási pontként funkcionáló tételek újradefiniálása. Ilyen például a „menedékjog” fogalma. Az egész migrációs válság kapcsán ugyanis azért folyhat immáron jó két éve vita arról, hogy kit kell beengedni és kit nem, mert a „nemzetközi jog tudósai” a szupranacionális civilekkel és jogalkalmazókkal karöltve kiforgatták eredeti értelméből az 1951-es genfi menekültügyi egyezményt, elhitetve a laikusokkal és a politika világával is, hogy a menedékjog egy globális szociális ellátáshoz való jog, melyre bárki bármikor tartózkodási jogcímet alapíthat abban az országban, ahol éppen menekültstátuszt szeretne, kikényszerítve az adott államtól nem csak a védelmet, de az állampolgárokéhoz hasonló szociális juttatásokat is.

Pedig a menedékjog eredetileg egy olyan ideiglenes védelem, mely csak abban az első biztonságos országban jár, ahol az illető élete menekülése során először már nincs veszélyben és amelyre való jogosultság elenyészik a menekülésre okot adó körülmény megszűntével. Ezen, az „első menedék országára” vonatkozó alapállás tisztán következik az egyezmény rendelkezéseiből. A sokat hivatkozott, visszaküldés tilalmára vonatkozó szabály pl. azt tiltja, hogy „azon ország területének határára” nem lehet kiutasítani az adott személyt, ahol élete veszélyben lenne (tehát oda kiutasítható, ahol élete nincs veszélyben). A kényszerintézkedések tilalmáról szóló passzus pedig egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a jogellenes határátlépők akkor nem sújthatóak büntetéssel, ha közvetlenül olyan területrőlérkeztek, ahol életük, biztonságuk veszélyben volt. Arról nem is beszélve, hogy a „biztonság” fogalmát az egyezmény eredeti értelmével ellentétesen (contra legem) olyannyira kitágították az elmúlt évtizedekben, hogy az mára már nem az élet szó szoros értelemben vett biztonságát, hanem széleskörű szociális biztonságot jelent (mely alapján persze meg tudják magyarázni, hogy Szerbia vagy Görögország miért nem biztonságos ország). Sőt, az egyezmény eredetileg menekültként elismert személyekről és nem menedékkérelmezőkről beszél.

Összességében tehát látható, hogy a magyar demokrácia és migrációs helyzet kapcsán az emberi jogi fundamentalisták – ahogy abortusz, eutanázia, vallásszabadság vagy genderek ügyében is – emberi vágyakból kreálnak emberi jogokat, azokat korlátozhatatlannak állítják be, majd számon kérik szuverén államokon. S közben azt szajkózzák, hogy a velük ellentétes álláspontot képviselők valójában a „post-truth” korszak képviselői – pedig nem. Pusztán vissza szeretnének térni az igazsághoz.

 

(Kép forrása itt.)