Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország időben és reálisan mérte fel a migrációs krízis súlyosságát – talán egyedüliként Európában. A magyar kormány elsőként fújt ébresztőt: Orbán Viktor a párizsi terrortámadás utáni nyilatkozatában hangsúlyozta a kontrollálatlan bevándorlásban rejlő veszélyeket. A miniszterelnöki nyilatkozat persze minden magára valamit is adó liberális sajtóorgánumot mélységesen felháborított. Pedig nem volt min meglepődniük: Orbán Viktor az illegális bevándorlást már 2007-ben az Európa előtt álló egyik legnagyobb kihívásnak nevezte.

A januári nyilatkozat óta azonban sok minden történt. Ma már azok is beláthatják, hogy a modernkori népvándorlás kifejezés nem túlzás, hanem a valóság pontos leírása, akik a magyar miniszterelnöknél szerényebb előrelátó képességgel rendelkeznek. A balliberális tábor pedig valószínűleg azt kívánja, bárcsak kitörölhetne egy-egy fejezetet a múltból, például amikor azt mondták, hogy a bevándorlás „egy álprobléma, amit a Fidesz kreált”, vagy amikor a déli határzárat „értelmetlen PR-fogás”-nak minősítették. Az események ugyanis alaposan rájuk cáfoltak.


Mindez azonban nem Hungarikum. A polkorrektség uralta Németországban is a valóság meglepő ereje kellett ahhoz, hogy megváltozzon a bevándorlásról folyó diskurzus. Néhány hónappal ezelőtt, ha egy politikus nyilvánosan problémának merte nevezni az illegális migrációt, rögtön nácivá, idegengyűlölővé, rasszistává vált. Ma már azonban lehetetlen elnémítani a német közvéleményt: az emberek véleménye megjelenik a kommentekben, a televíziós szavazások eredményiben, stb. És ahogy hónapról hónapra emelkedik a Németországban benyújtott menedékjogi kérelmek száma, úgy alakulnak át a vezető német politikusok nyilatkozatai:

A migrációs krízis sok mindenre rávilágított, többek között arra is: az uniós bürokraták és az európai politikusok nagy része nem formálja a közvéleményt, csak követi azt – jelentős késéssel, amikor már pozíciójukat fenyegeti az általuk képviselt polkorrekt álláspont és az európai polgárok véleménye közti távolság.

Szerencsénkre azonban vannak olyan vezetők is Európában, akik bírnak valamennyi politikai előrelátással, és akikben maradt józanság a liberális dogmák évtizedes uralma ellenére is.

A kérdés csak az, hogy a jövőben melyik csoport fogja irányítani Európa sorsát.