Ceausescu kommunista diktatúrája az 1980-as évek elején nem is annyira a gonosz banalitását, mint inkább a gonosz abszurditását ábrázolta. Véresen tragikomikus állam volt, amelyben az áruhiány miatt sokszor az üres boltokban álldogáltak az eladók, és árulták a semmit. Az áramszünetek rendszeressé váltak. Bár néhány faluban (főként a magyarlakta részeken) még el-elfusizgattak az emberek, a városok vigasztalan képet mutattak. A Securitate egyáltalán nem diszkrét módon gondoskodott arról, hogy a kétkedő hangok elhalkuljanak – eltűnjenek. Mindeközben a Romániát érteni nem akaró nyugati elemzők az egekbe magasztalták a „különutas” Ceausescut, és a félanalfabéta diktátort és feleségét számos nyugati egyetem díszdoktorrá avatta. A megalomániás törekvések és a „település-szisztematizálási” terv szervesen kapcsolódott össze a régi bukaresti városrészek ledózerolásakor, amit a lázálomszerű palotaépítés követett. (Jelképszerű, hogy a román Szenátus ebben az épületben ülésezik a mai napig). Az átellenben levő Román Tudományos Akadémia új épületében Elena Ceausescu, az Akadémia elnöke (!) irodáját úgy alakították ki, hogy éppen férje irodájára láthasson rá, amely a gigantikus új palotában volt.

Az ámokfutást a nemzetközi terrorizmussal való együttműködés, gátlástalan fegyver-, drog és embercsempészet egészítette ki, illetve a trónörökös Nicu Ceausescu orgiái.

1987-ben, a brassói munkáslázadáskor – amelyen magyarok és románok együtt mozdultak meg – már nem pusztán kenyeret követeltek a részvevők, hanem itt hangzott el először a „Le Ceausecuval!” és a „Le a kommunizmussal!”. A kommunizmus szent könyveit, a párthatározatokat és a diktátor képeit hatalmas máglyán égették el. A hatóságok azonban eredményesen verték szét a megmozdulást. Furcsa módon a résztvevők közül senki nem halt meg, és a korábbi esetekhez képest meglepően enyhe volt a megtorlás. Ceausescu pártbeli ellenfelei meglátták az esélyt, hogy átmenthessék hatalmukat a diktátor feláldozásával.

1989 december közepén Temesváron robbant a bomba. Egy magyar református lelkész csiholt tüzet a gyújtózsinórra.


Tőkés Lászlót ekkor már régóta gyanús figurának tartották, hiszen nem asszisztált az egyház csendes megszűnését célzó hivatalos irányvonalhoz. Hogy az egyház ne politizáljon? Hogy a vallás „magánügy”? Ez Tőkésnek eszébe sem jutott. És az addig nagyjából harminc templomjáró hívővel eldöngicsélő istentiszteleteken hirtelen annyian lettek, hogy be sem fértek a templomba, és vasárnaponként két istentiszteletet kellett tartani. A Secu azonban figyelt. Tőkés egyik hívét és szomszédját beszervezték – de ő rendszeresen „leadta a drótot” a lelkésznek. Egy másikat meggyilkoltak. Másokat enyhébb retorziók értek. A gyülekezet mégis kitartott. És december 16-án élőlánccal védték meg papjukat. Azután a tüntetés eltolódott a városközpont felé, és felkeléssé változott. A tömeg azt skandálta: „Există un Zeu!” – Van Isten! Utána közösen mondták el a Miatyánkot, ki románul, ki magyarul. A következő napon már éleslőszerrel lőttek. Páncélozott harcjárművek szántottak bele a tömegbe. Vagy 40 agyonlőtt tüntető holttestét titokban Bukarestbe vitték fel, elhamvasztották, és a hamvakat a csatornába szórták, hogy még a nyomukat is kitöröljék.

Mivel a helyi erők nem bírtak a temesvári felkelőkkel, a kommunista hatóságok Zsil-völgyéből hoztak fel husángokkal felfegyverzett bányászokat. Ők azonban a felkelők közé álltak. Elena Ceausescu őrjöngött, és a földdel akarta egyenlővé tenni a várost.

December 21-én az Iránból visszatérő diktátor nagygyűlést hívott össze a fővárosi pártszékház elé. Alig beszélt azonban két perce, amikor füttyögés, kiabálás kezdett terjedni a tömegben. Ceausescu kapkodni kezdett, de ekkor egy jelre robbanások zaja visszahangzott a téren. Petárdák voltak? Vagy valakik fegyvereket sütöttek el? Kitört a káosz. A fővárosban a közterületi hangszórók közben elkezdtek „forradalomról” beszélni, és arról, hogy a Securitate gyilkosságokat követ el. Zűrzavaros helyzet alakult ki, Bukarest utcáin barikádok emelkedtek. Másnap reggel a román közvélemény arról értesülhetett, hogy Vasile Milea hadügyminiszter öngyilkos lett, és helyette Victor Stanculescu lett a miniszter. Az előbbiről mindenki úgy gondolta, hogy Ceausescu meggyilkolta, az utóbbi pedig egyszerűen visszarendelte a katonákat az utcákról. Az amúgy is bomlani kezdő katonaságnak nem kellett kétszer mondani. Ezután Ceausescu hamarosan megtudhatta, hogy van Isten: ugyanis korábbi elvtársai egy sommás kirakatperben a másvilágra küldték őt és feleségét. Ezzel a romániai kommunista diktatúra véget ért, éppen december 24-én

És most vegyünk egy nagy levegőt. Vajon forradalom volt, vagy puccs? Vajon tényleg Ion Iliescu, későbbi elnök, korábbi kommunista főelvtárs a felelős a 2000 halálos áldozatért a zavaros lövöldözésekben, amelyek a Ceausescu házaspár kivégzése után is napokig folytatódtak? Iliescu ellen nemrég háborús bűncselekményekért emeltek vádat, hogy szándékosan okozott káoszt és szándékosan lövetett egymásra a hadsereg egységeivel! Egy újonnan megjelent könyv írói azonban azt állítják, hogy tényleg a Securitate folytatott utóvédharcokat a diktátor házaspár halála után is. A kérdések itt nem értek véget. Vajon tényleg öltek embereket líbiai és palesztin zsoldosok, vagy iráni különítményesek a diktátor szolgálatában a romániai városok utcáin? Vajon tényleg akadtak szovjet „turisták” – KGB ügynökök – Temesváron és Bukarestben a tömegben, akik segítettek a Gorbacsov számára is vállalhatatlan Csau eltávolításában? Vajon ki mondatta be a bukaresti hangszórókba, hogy forradalom van? Vajon Bush és Gorbacsov megegyezett a Máltán tartott csúcstalálkozón Ceausescu vesztében? Vajon a román kommunisták tényleg készülődtek fegyveres beavatkozásra Magyarországon 1989 kora őszén, csehszlovák és kelet-német szövetségben?

Ezekre a kérdésekre nem valószínű, hogy biztos válaszokat fogunk kapni. Egy azonban biztos: 1989 decemberében egy magyar indította el a román kommunista diktatúra bukását. Egy magyar lelkészen keresztül jutott el az örömhír a románokhoz: van Isten!

 

(Kép forrása itt.)