(Kép forrása: Orbán Viktor / Facebook)


A magyar külpolitika célja deklaráltan nem valamiféle világmegváltó igazságkeresés vagy elvont eszmék, ideológiák védelmezése – és nem is az örökbarátság-hókuszpókusz. A külpolitika eszköz, mely jó esetben a magyarok boldogulásához járul hozzá elsősorban gazdaságilag előnyös együttműködéseken és szükség esetén konfrontációkon keresztül.

Oroszország fontos hatalmi-gazdasági tényező a térségünkben. Az orbáni külpolitika alapvetése, hogy a nyugati világ részeként is minden meghatározó nagyhatalmat érdekeltté tegyen Magyarország sikerében – vagy megfordítva: Magyarországon minden fontos hatalom találja meg a maga gazdasági számításait. A két állításból levonható reálpolitikai következtetés azt, amit a magyar külpolitika Putyin Oroszországával szemben képvisel: Oroszországgal együttműködésre kell törekedni. (Nem meglepő, hogy ez egybeesik a magyar választók elsöprő többségének álláspontjával.)

Ahhoz, hogy Magyarország „megmenthesse a magyar-orosz kapcsolatokból mindazt, amit a nyugati-orosz szembenállás közepette meg lehetett”, a magyar kormánynak bátorságra és a szuverén külpolitika melletti határozott kiállásra volt szüksége. 2014 januárjában, a paksi bővítés bejelentésekor, de még inkább 2015 februárjában, Vlagyimir Putyin budapesti látogatásakor ugyanis nem akadt szinte senki a nemzetközi arénában, aki Magyarország mellé állt volna a kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekvésben. Volt viszont nyomásgyakorlás minden irányból ennek ellenkezője érdekében. A miniszterelnök azonban nem tágított.

És ha ma még nem is fújnak teljesen új szelek a világpolitikában, a széljárás változása érezhető.  Ma, két év elteltével Oroszország elnöke ismét egyre gyakoribb vendég Európában, és nem csak multilaterális vagy protokolleseményeken, de hivatalos kétoldalú tárgyalásokon is. Az amerikai elnök mára tucatszor vetette fel nyilvánosan az Oroszországgal történő megegyezés szükségességét, sőt, lehetséges forgatókönyveit. (Szerda óta pedig Rex Tillerson személyében külügyminisztere is van, akire az előkészítést rá lehet bízni.) Két év alatt a vezető nyugat-európai elitek eljutottak odáig, hogy Donald Trumpnál csak a saját választóiktól rettegnek jobban, Putyin pedig lassan a dobogóról is leszorul a mumusversenyben. Eközben Magyarország mondhatná, de nem mondja: mi megmondtuk. Ehelyett szerényen, ugyanakkor határozottan halad tovább a kijelölt úton: mindig egy újabb csúcs, egy újabb befektető, egy újabb európai kérdés őszinte megvitatása.

2017. tehát valóban külpolitikai sikerévvé válhat Magyarország számára. Ezt azonban hiba volna csupán a külső környezet változásának számlájára írni, lehetőségek ugyanis nem teremtődnek a semmiből. A megteremtésükhöz először is határozott elképzeléssel kell rendelkeznünk a külpolitika természetét és céljait illetően; másodszor, reálisan kell felmérnünk a lehetőségeinket; és harmadszor, az első kettőből eredő politikát következetesen kell végrehajtani, ellenállva a külső nyomásnak.