Az osztrák elnökválasztás és az olasz népszavazás eredményeit most persze mindenki a saját szájíze szerint értékeli. Az ujjongók úgy vélik, megállt a „populisták” európai előretörése, ám akadnak visszafogottabbak is, akik a döntetlent hangsúlyozzák, mondván, egy ide, egy oda.

(Matteo Renzi olasz miniszterelnök bejelentette lemondását a népszavazást követően.)

A tárgyilagossághoz ezek állnak közelebb, de ehhez én még azt is hozzátenném, hogy bár az eredmény látszólag valóban egy-egy, csakhogy azért ez egy fölöttébb megtévesztő döntetlen.


Szó sincs róla, hogy a „populistáknak” annyi. Ha vasárnap nőtt is a különbség a „független” zöld Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer között, Ausztria szemmel láthatóan minden eddiginél megosztottabb. A vidék az FPÖ, az Osztrák Szabadságpárté, a vele ellenlábas pártok pedig Bécset és a nagyobb osztrák városokat uralják. Ezek ugyan most összefogtak Hofer ellen, hiszen ilyesmit egy államfőválasztáson könnyedén megtehetnek, de mi lesz, ha majd a kormányzás a tét? Az FPÖ már ma is a legnagyobb osztrák párt, miközben ellenfelei szükségképpen osztozni fognak a kormányzásról döntő voksokon. Mi sülhet ki ebből? Netán az egyre erősebb FPÖ részvételével kivitelezett érdekes kormánykoalíció, melyben akár a szociáldemokraták (SPÖ), akár a néppártiak (ÖVP) jelenthetik a másik partnert? Fogas kérdés, de számolni kell vele. Hiszen Ausztria mostanság az Európai Unió gazdaságilag egyik legstabilabb állama, miközben az osztrákok mintegy fele mégis elégedetlen a jelenlegi SPÖ-ÖVP nagykoalíció politikai elitjével. Korai tehát az FPÖ kiszorításáról beszélni. Attól hogy nem szereztek meg egy reprezentatív politikai posztot, a hatalomhoz még közel kerülhetnek. 

Európára nézve az osztrák államfőválasztásnak inkább csak (persze nem lebecsülendő) szimbolikus jelentősége van, az olasz népszavazás lehetséges következményei azonban sokkal súlyosabbak. Vitatkozhatunk azon, vajon kapitálisan hibázott-e Matteo Renzi, amikor saját kormányfői pozícióját egy hatalmi szempontból másodlagos jelentőségű népszavazási eredményétől tette függővé. Avagy éppen ellenkezőleg : racionális reformerként bravúrosan kimenekült egy reformellenes társadalmi hangulatból, hogy a távozása utáni káosz kiábrándító hatására számítva, erkölcsi-szakmai győztesként szavazhassák vissza. Színvonalas olasz elemzők ugyanis komolyan ezt állítják, mondván, hogy Renzi ámbár elég fiatal, stratégiailag ugyanakkor igen agyafúrt politikus, aki tud várni, sőt kivárni. Szerencséjére az ellenzék képtelen kormányzati alternatívát felmutatni, s ha most Renzit szakértői kormány követi, az tehermentesítheti őt az elvégzendő reformok negatív politikai hatásától, nem őt sújtják majd a társadalom bizonyára nem csituló indulatai. Persze eközben nyilván a legerősebb ellenzéki erő, az Öt Csillag Mozgalom se lesz tétlen, nem beszélve a Forza Itáliáról és az Északi Ligáról.

Az Európai Unió regnáló brüsszeli elitje mindenestre nem lehet nyugodtabb, látván a fenti eredményeket. A „populizmus” köszöni szépen, jól van, lévén változatlanul jelentősek potenciális társadalmi tartalékai. Önáltatás úgy értékelni Bécset és Rómát, hogy hullámtörés történt, mert ahhoz azért több kell, például a tradicionális középpártok ma még nemigen látszó innovációja. A XX. század második felének nyugatias politikai szerkezetei egyre erőtlenebbek, a társadalmi változások egyre szembetűnőbben feszegetik a hagyományos kereteket.

Jövőre azt is meglátjuk majd, hol tart e folyamat. Németországban, Franciaországban, Hollandiában parlamenti választások jönnek, kérdés, hogy azok után is marad-e a döntetlen.