Az eset kapcsán aztán Sebestyén az általa vezetett rádióműsorban dühös véleményt fogalmazott meg a vadászokról, úgy általában. (Az efféle általánosítástól szoktak visítógörcsöt kapni a haladás hívei, ha az cigányokra, migránsokra, vagy szexuális aberráltakra vonatkozik.) Itt és most ez nem történt meg, sőt. A hírt felkapta Budapest minden bizonnyal valaha volt leghangosabb önjelölt főpolgármester-jelöltje, Puzsér Róbert is. Ő egy felháborodottnak tűnő írást közölt, úgyszintén, látszólag a vadászatról és a vadászokról en masse.

Az, hogy Sebestyénnek, Puzsérnak, vagy bármely másik média-hulladéknak miről mi a véleménye, az semmilyen érdeklődésre nem tartana igényt, ám az egész ügy hordoz némi általánosabb tanulságot. Kétféle tekintetben is.


Az első szempont a városlakóvá vált ember hamis, antropomorf elképzelése a természet működéséről, ahol szerintük etikai kapcsolat fűzi össze az élőlényeket. Ez természetesen hamis elképzelés. Lehet siránkozni, sajnálkozni a szerencsétlen „áldozat” sorsán, ám természetes viszonyok között, ha a ragadozó nem talál prédára, akkor ő döglik éhen és mi dönthetünk: melyiket sajnáljuk jobban. Miután telelaktuk az országot, sőt, lassan az egész Földet, a vadak természetes élettere összeszűkült. Ezért aztán etetni kezdték őket, amitől elszaporodtak, mert a ragadozókat viszont kiirtották, nem most, hanem már nagyon régen. Az erdészeknek, a mezőgazdálkodóknak jókora károkat okoznak, mértékadó vélemények szerint nálunk tíz-tizenötszörös a vadnépesség a természeteshez képest. Ritkítani kell tehát őket, az elrontott természetes egyensúly helyreállítása céljából. Lehet ezt „gyilkosságnak” nevezni, de nem az. Ha nem etetnénk őket, akkor éhen döglenének, ami nem hiszem, hogy jobb sors lenne számukra, mint a golyó. Tudomásul kell vennünk, hogy a „természetes” egyensúly – amelyik, humanista szemmel nézve igencsak kegyetlen módon valósul meg – egyszer s mindenkorra elveszett. Minden tiszteletreméltó erőfeszítés a helyreállítására vad kilengéseket okoz, melyeket újabb és újabb beavatkozásokkal próbálunk elhárítani.

A vadászat szükséges, és az már csak járulékos haszon, hogy egyeseknek élvezetet okoz, mi több, fizetni is hajlandóak érte.

A másodig figyelemre méltó dolog a demagógia, mint módszer.

A vadászat drága sportág, a fegyver az egyéb felszerelés, a vadászengedély bizony milliós kiadásokat igényel, így aztán többnyire gazdag emberek engedhetik meg maguknak. Miután kapitalizmus van – bármennyire fáj is ez a Mérce újságíróinak, vagy TGM-nek – vannak gazdag emberek. Újgazdagok persze – hiszen a régieket voltak szíves kiirtani –, így aztán hiányzik belőlük a gazdagok társadalmi elviseléséhez szükséges stílus, mely a társadalmi pozíció megszokásából, a költséges nevelésből és a felismert elvárásokból alakul ki. Bármilyen furcsa is ez, a gazdagságot nem csak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is meg kell tanulni elviselni.

A gazdagok és úgy általában a javak egyenlőtlen elosztása ellen tiltakozni természetesen demagógia a javából, a baloldal által használt régi, jól bevált és mindig működő irigységre épít. A baloldal – bár már nem hangoztatják olyan nyíltan – nem szakított azzal a primitív és hazug társadalommagyarázattal, hogy egyesek gazdagsága mások szegénységének oka. (Lásd még: elnyomás, szolgasors, kizsákmányolás stb.) Ezeken a húrokon játszik Puzsér és Sebestyén, mély átéléssel. Úgy remélik, ha az irigység okozta dühöt sikerül felkelteni, akkor ők kerülhetnek hatalomra. Van azonban valami, amivel nem számolnak. Az irigységet könnyű fölkelteni, de nehéz elaltatni. Attól, hogy ők hatalomra kerülnek, a dzsinn nem megy vissza önként a palackba. Az egyenlőség hamis ígéretét rajtuk ugyan úgy le fogják verni. Tehát nem csak a stílustalanság okán – amit két ilyen figurától hiába is kérnénk számon –, hanem puszta célszerűségből is jobb lenne óvatosabban bánni a demagógiával.