Homlokra, avagy farra, attól függ, ki hogyan és honnan szereti. Az a lényeg, hogy az illetőn a jegy rajta legyen. És akkor már minden oké.

„Szellemileg” persze kissé problémás a dolog, de hát manapság ez kit érdekel? A médiát, főleg az internetes cloaca maximát - a nagy szennyvízcsatornát - egész biztosan nem.

Mindegy melyik – a „bal” avagy a jobboldali – brancs stemplizik, fő, hogy akire ráütik, arról messziről ríjon le, hogy ő nem a mi emberünk. Nem olyan a szaga, nem úgy rezdül, ahogyan kell (nota bene, nem pontosan úgy, ahogyan mi), hanem másként. És ez bizony gyanús. Már úgy értve, eleinte gyanús. Aztán, ha csak ezek után nem visszakozik rémülten, akkor meg „áruló”.

Ne mismásoljunk. Én, azaz szerénységem „áruló” vagyok. Régóta, leginkább Gyurcsány kormányzati színrelépése óta (amit, fogalmazzunk visszafogottan: nem üdvözöltem) kiérdemeltem ezt a stemplit. Dokument jeszty, papírjaim is vannak erről, ezekkel azonban, így visszamenőleg, most nem fárasztanám a nagyérdemű olvasót. (Az meg, hogy akkoriban – a hatéves Gyurcsány-periódus alatt - mit kockáztattam, senkit sem érdekel, oké, nem is kell. Nagyfiúk vagyunk, mindenki a saját bőrét viszi a vásárra.)


Ám akkor se rémültem, most se rémülök meg ettől a billogtól, sőt ma már rátarti is vagyok erre a megtisztelő pozícióra.

Legkevésbé nyilván éppen a baloldalt árultam el, amely „bal” Gyurcsány színrelépése óta egyáltalán nem is létezik – no persze éppen ez a mondat az, ami a rendületlenül téveszmés balliberális brancs szerint árulásnak minősül. Merthogy Gyurcsány olyan, amilyen, de azért Orbánhoz képest mégis mintha maga volna a Kegyelem megtestesülése. Jó, jó, nem egészen olyan, amilyet szeretnénk, de hát mégiscsak a mi kutyánk kölyke: ő az a kicsit mindig pityókás, kicsit von Haus aus mindig habókos, de roppant energikus Fletó. Ki az, aki széles e haza baloldali maradékában hozzá fogható? (Szanyi kapitány? No, ez majd hamar kiderül…)

Botor módon a fentieknek még egy testesebb könyvet is szenteltem, rendszeresen kifejtve, hogy az ökomenikusan baloldali Szili Katalin pályaíve miként tört meg a balliberális közeg igen alacsony, viszont beton keménységű hullámtörőjén. Elég illúziótlan írás, újraolvasva is vállalom minden betűjét, beszédes bizonyítvány, hogy az árulózók lapító seregéből nyilvánosan senki sem keresett – nem mert? - fogást találni rajta. Ha netán mégis, hát állok elébe, rajta.

És akkor tisztázzuk a mai pozíciókat.

Aki ma korszerűen baloldali, az értelemszerűen nemzeti elkötelezettségű. Csak a vak nem látja, hogy a globalizáció utolsó védvonala a nemzetállamok – globális kihívásokra érzékeny – társulása lehet, amely a nemzeti szuverenitásból éppen annyit ad fel, amennyi az intelligens és felelős globális válaszokhoz szükséges. Kevesebbet nem, többet azonban egy jottányit sem. A mérték megállapítása persze konszenzus kérdése, ergo, ennek a konszenzusnak a kimunkálására kell(ene) törekedni, mert ha nem, akkor ezt előbb-utóbb - ha lesz még utóbb - maguk a társadalmak fogják kikényszeríteni. Közhely, hogy a kapitalizmus jelenlegi, multi-érdekeket érvényesítő, nemzeteket anyázó logikája civilizációs szakadékba vezet, ennek megértéséhez kéretik a tisztelt publikumnak a mai honi ballib „szellemóriások” mellett nyugati baloldali „törpéket” is olvasni.

S hozzá még a korszerű baloldalnak, horribile dictu, a jobboldallal (a kinevezett „fasisztákkal”) is szót kellene értenie.

Ilyen „egyszerű” ez, noha egyszersmind bonyolult is.

Ám az egészen tuti, azt, hogy ki „áruló”, s ki nem, szerencsére nem ez a mai cloaca maxima dönti el.  

Csigavér.

Nyugi.