„Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!”

Juhász Ferenc: Az éjszaka képei

1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött vastag felhők gyülekeztek, a város lakói, lehet, hiányolták a napsütést és nem tudták, hogy ezek a felhők mentették meg az életüket. Amateraszu Ómikami istennő a védelmébe vette őket. Az amerikai légierő, Charles W. Sweeney őrnagy vezette, Bockscar elnevezésű B-29-es bombázójának ugyanis ez a város volt az eredeti célpontja. Csak a felhők takarta célpont helyett, a tartalék Nagaszakira esett a választás. Három nappal előtte Hirosima volt a célpont. A Nagaszaki robbanás 70 ezer ember halált okozta azonnal és további tízezrekét a későbbiekben. A borzalmas pusztítás azonban, önmagában, nem emeli ki a két város sorsát a II. világháború történetéből.

E háború során – az emberi háborúk történetében tán először – minden résztvevő rendszeres és céltudatos hadat viselt az ellenség civil lakossága ellen. London, Hamburg, Drezda lakossága tanulta meg, hogy a háború immár nem csak a katonák dolga és hogy az asszonyok, gyerekek, öregek halála nem csupán „járulékos kár”, hanem elsőrendű hadicél. Az hogy ebben a pokoli játszmában milyen okok játszottak közre és hogy volt-e hadászati értelme, azon már sokat vitatkoztak és bizonyára fognak is, a hadtörténészek.


A rómaiak – akiket a háborúskodás szempontjából abszolút szakértőnek tekinthetünk – azt mondták, hogy az arzenálokban felhalmozott fegyverek háborúzni akarnak. A drága pénzért legyártott nehézbombázókat nem lehetett a frontokon bevetni, annyira pontatlanok voltak, így azokat a városok ellen indították, mert azokat könnyű volt eltalálni. Ha már vannak, használjuk őket – gondolták, hiszen az ellenség sem kímélte a mi városainkat.

A háború tehát, mintegy „hozzászoktatta” a hadviselő feleket a terrorbombázásokhoz, ám a nukleáris fegyver az valami más, több lett. Megalkotásával az emberiség eljutott önmaga kiirtásának valós lehetőségéig, az ember által okozott Apokalipszis megjelent a történelem végén, mint nagyon is reális lehetőség. Sok minden megváltozott Hirosima és Nagaszaki után.

Az atomkorban megtanultuk, hogy a tudomány eredményeire szkeptikusan nézzünk és az előnyök, a haladás ígérete mellett észrevegyük a fenyegetéseket is, felfedezzük, hogy a természettudomány etikailag semleges, teljesítményeit, felfedezéseit többnyire egyaránt használhatjuk jóra és rosszra. Mi több, sokszor ezek az eredmények, szándékainktól függetlenül fordulatnak ellenünk, mert tudásunk tökéletlen és képtelenek vagyunk minden következményt előre látni.

Az atomkorszakban alapvetően és radikálisan megváltozott a tudományról és a tudósokról alkotott 19. századi kedvező, heroikus kép is. A háborúig a tudósokat nagyszerű embereknek tartották, akik áldozatos munkájuk révén az emberiség életének megkönnyítői, életmentők és nemes jellemű férfiak. Ez a kép tarthatatlanná vált az atomvillanás fényében. A tudomány és a tudósok elveszítették az ártatlanságukat. Számtalan tudományfilozófiai, etikai írás, szépirodalmi alkotás próbálta meg feldolgozni ezt a megváltozott helyzetet, a tudósok és a tudomány szerepét a háborús pusztításban. A legizgalmasabb ezek közül talán Dürrenmatt Fizikusok című drámája.

Én még egy olyan korban voltam gyerek, mikor a harmadik világháború elkerülhetetlennek tűnt (az imperializmus ármánykodása miatt, természetesen). A félelem, ami ezzel járt, az nem volt olyan valós, erős, hanem inkább valami olyan, mint egy sötét árnyék, melyet csak a szemünk sarkából látunk, de mindig ott ólálkodik. Ez a félelem aztán néha furcsa dolgokat eredményezett. Mifelénk, a tanyavilágban, az asszonyok sót kevertek a mészhez, így meszelték a tanyákat, mert elterjedt, hogy a só véd a sugárzástól. Mára, valahogy eltűnt ez a félelem a nukleáris világvégétől. Új idők, új félelmek.

Pedig a nukleáris háború fenyegetése egyáltalán nem tűnt el, sőt, józanul végiggondolva, inkább súlyosbodott. Mikor még féltünk tőle, akkoriban a négy atomhatalom rendelkezett csak ilyen fegyverekkel és ezek konszolidált, megbízható országoknak tűntek, bár így is jó párszor sodródtak a nukleáris háború küszöbére. Azóta sok ország lépett be az atomklubba, köztük olyanok is, ahol a politikai helyzet ingatag és egyre nő a veszélye, hogy őrültek, vallási fanatikusok kezébe kerülve, a fegyver valóban irtózatos pusztítást okozzon. Az is fenyegethet bennünket, amire nem gondolunk.

 

(Kép forrása itt.)