A román, szerb és cseh fegyveresek hol fosztogatva és erőszakosan nyomultak egyre beljebb, hol pedig az impotens és szerencsétlenkedő magyar hatóságok segítségével békésen. A tökkelütött budapesti kormány pedig hol fegyverek átadásával segítette a román nemzetőrség megalakulását, hol meg éppen jegyzőkönyveket vett fel az egyes városok, területek megszállásáról. Hogy jegyzőkönyvek helyett katonákat kellene állítani a határra, ettől a se-nem-polgári, se-nem-demokratikus budapesti kormányzat úgy ódzkodott, mint ördög a tömjénfüsttől.

A szerbek léptek leggyorsabban, hiszen 1918 november végére már Pécset és Baranyát is megszállták. Azután a sötét év „fekete adventjén” lényegében megszületett az erdélyi román uralom, majd karácsonykor Kolozsvár következett. Az új év beköszöntétől pedig a csehek kapcsoltak rá.

Január közepére a csehek szeme előtt már kezdett kirajzolódni a végleges foglalási terv: a Börzsöny, a Mátra, Gyöngyös, Aszód, Miskolc és a borsodi szénmedence. Január 15-én megszállták Balassagyarmatot és az Ipoly bal partján számos helységet. Először ellenállás fogadta őket, de a Károlyi Mihály vezette baloldali kormányzat utasítására visszavonultak a magyar csapatok. Balassagyarmaton is viták folytak az ellenállásról. Végül a rendet fenntartani képtelen vármegyei kormánybiztos, Rákóczi István hatására a vasútállomáson fogadták a bevonuló cseheket. A következő két hét alatt ízelítőt kaptak a cseh uralomból a gyarmati lakosok. A magyar nyelvű táblákat több helyen leszedték, kézbe vették a távírdát, új vasúti állomásfőnököt neveztek ki, az egyszerű vasutasokat pedig botbüntetéssel is sújtották. A kicsit korábban megszállt Léva és Losonc példája, hogy mire számíthatnak a mégannyira magyar többségű városok is.


Január 27-én azonban gyűlést tartottak a vármegyeházán, ahol nemcsak jelképes, de nagyon is történelmi összefogásra került sor: Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kézszorítása a helyben megvalósuló nemzeti egységet jelképezte. Most jó hasznát vették a korábban elrejtett, eldobált fegyvereknek. A kissé hátrébb, Magyarnándorba vonult katonasággal is felvették a kapcsolatot, ahol Vizy Zsigmond százados öntevékenyen riadóztatta az Ipolytól visszavonult magyar egységeket. Január 29-én indult meg a magyar támadás a csehek által megszállt városi középületek ellen. A magyar katonák és a felfegyverzett vasutasok első rohama is már sikeresnek látszott, ám ekkor a laktanyába szorult csehek újra tüzet zúdítottak rájuk. A megrendült honvédek visszavonultak, de a polgárok nem tágítottak. A sebtében megszervezett magyar polgárőrség folyamatosan vigyázta a várost, elriasztottak egy cseh segélyvonatot, a Balassi Gimnáziumból pedig a középiskolás srácok is lőtték a cseheket. Végül még a magyar hadügyminisztert is sikerült meggyőzni: a helyszínre küldte az iglói géppuskás tanfolyam egyik egységét, s ez már sok volt a cseh légionistáknak. Letették a fegyvert. Eközben az Ipoly egész bal partjáról kiverték a cseheket. Egyszerű polgárok, kaszára-kapára kapó gazdák, sőt, Ipolytarnócon a veterán határvadász tisztek mögé kisiskolások is felsorakoztak. Két nap múlva Balassagyarmatot már szilárdan őrizték a magyar honvédek, de előrenyomulási parancsot nem kaptak. Losoncon pedig a csehek már felfűtötték a mozdonyokat, és szóba került a kivonulásuk is…

A balassagyarmati események kapcsán felmerül a „mi lett volna ha” kérdése. Talán helyesebb úgy feltenni a kérdést: lett volna-e esélyünk legalább valamennyit megvédeni a történelmi területeinkből? Idő és alkalom lett volna rá, de hát Károlyiék meg sem próbálták, így a választ sem fogjuk erre a kérdésre megtudni most már soha. Egyvalami viszont egészen biztos. Ady Endre tévedett, amikor azt írta: „Nekünk Mohács kell”. Nem, ilyesmire nincs szükségünk. Mohácsi hősökre, sőt, inkább balassagyarmati hősökre annál inkább. És mellettük olyan elitre és politikai vezetésre, amely képes a nemzet mozgósítására baj esetén.

 

(Kép forrása itt.)