Visszatekintve, nagyjából arról szólt a vita, hogy mennyiben megengedett a tudomány ügyeibe „kívülről” beleszólni. A kritikusok szerint semennyire, a tudománynak önigazgatónak kell lennie, mert akik kívülről kívánnak beleszólni azok „nem értenek hozzá” és mindenféle oda nem tartozó dolgokat visznek bele, mint a politikai meggyőződés, vagy a vallás. Ez – tapasztalatom szerint – roppant elterjedt vélekedés, még olyanok részéről is, akik többé-kevésbé egyetértenek a kormány politikájával.

Ha az okokat keressük, azt találjuk, hogy manapság valamiféle vallás-pótlékká vált a tudomány. Sokakra jellemző egyfajta tudomány-messianizmus, az a gondolat, hogy a tudomány fogja megoldani a problémákat, válaszolni fog az égető kérdésekre – csak ki kell várni e válaszokat. Hogy mindez miképpen fejlődött ki, vált elterjedté, az hosszú-hosszú és unalmas fejtegetéseket igényelne, melyektől itt és most eltekintenék. Akit mégis érdekel, annak javaslom Khun, Lakatos és Feyerabend urak munkásságának tanulmányozását. Helyette az önigazgató tudomány hívei számára álljon itt egy történet arról, miképpen is működnek a dolgok valójában ott, ahol tudomány éppen igazgatja önmagát.


Úgy esett, hogy egy bizonyos Ted Hill, a Georgiai Műszaki Egyetem matematikaprofesszora, egy másik matematikussal, Sergei Tabachnikovval együtt – ahogyan az matematikaprofesszoroktól elvárható – matematikai tanulmányt írtak, a férfiak magasabb variabilitásának elméletéről (Greater Male Variability Hypothesis). Ennek lényeg, amire már Darwin is felfigyelt, hogy a hímnemű egyedeket nagyobb variabilitás jellemzi, jóval instabilabbak, mint a nőneműeket. Hill és Tabachnikov azt kívánták bizonyítani, matematikai statisztikai modellek segítségével, hogy ez az emberek között sincs másképpen. Ha ez igaz, akkor természetesen egyaránt vannak jó és rossz következményei. Ez indokolja egyfelől, hogy sokkal több a zseniális, kreatív férfi a tudomány és művészettörténetben, mint a nő. Másfelől viszont öngyilkos, bűnöző, kábítószerfüggő is jóval gyakoribb a férfiak között.

Ez tökéletesen egyezik a mindennapi tapasztalattal – hiszen azon alapul – és nem csak Darwinnak, hanem másoknak is szemet szúrt, mint például Ortegának, aki roppant érdekes dolgokat írt a férfiakról és a nőkről. Amúgy ő is hasonló következtetésekre jutott.

A derék professzor megírta hát tanulmányát és elküldte azt egy tudományos folyóiratnak, majd elégedetten hátradőlt. Mivel a tanulmányt támogatta a Nemzeti Tudományos Alap (NSF) is, biztos volt benne, hogy megjelenik, és tudományos érdemeket szerez neki. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Szerencsétlen, a számok elvont világában élő tudós nem is sejtette, hogy mit szabadít el. Miután a cikk megjelent az egyik szerző honlapján, néhány feminista matematikusnő valóságos pergőtüzet zúdítottak rá, mondván, hogy a dolgozat „szexista”. Nem a cikk matematikai tartalmával vitatkoztak, hanem magával a ténnyel, hogy egy ilyen mű megszülethetett. A botrány hatására kihátrált mindenki a szegény matematikus mögül. Az NSF levetette a támogatását a tanulmányról, szerzőtársa ijedtében és karrierféltésből megtagadta a nevét az írástól, a folyóiratok pedig nem közölték azt.

A megkeseredett szerző végül ezt írta: „Ha a zaklatást és a cenzúrát mostantól tanácsadás és tudományos szabadság néven adjuk el, ahogy a chicagói ügyintézők, akkor azok egyszerűen felváltják majd az empirizmust és a racionális diskurzust mint tudományos eszközöket.” Művét pedig egy ingyenes honlapra töltötte fel.

Íme az önszabályzó tudomány iskolapéldája. A vélt szigorú „tudományosság” helyett a résztvevők hitei, szándékai, formális és informális hatalmi eszközei döntik el, hogy mi a „tudomány” és mi nem az. Mindezt a tán leginkább zárt, apodiktikusnak tartott tudomány, a matematika berkeiben. A tébolyba forduló ideológiai divatok, mint a feminizmus, eldöntik majd, hogy mi a tudomány, mi igaz, mi helyénvaló.

Gondolkodjunk ezen, mikor a tudomány „függetlenségét” féltjük.