Zokogni fog az elemzők, újságírók hada, a civilizált, késsel-villával enni tudó politikai kultúráról fognak nekrológokat írni, főleg azok, akik a politikai versenyt ízlés-vetélkedőnek tartják. Ők azok, akik egyszerre ünnepelnek minden egyes lépést, amit a politika a demokratizálódás irányába tesz, ugyanakkor hiányolják a családi műveltséget továbbörökítő arisztokrácia politikaművelési módját.

(Donald Trump köszönti támogatóit republikánus elnökjelölti kampányának hivatalos bejelentése előtt.) 

Pedig az elitek roppantmód biztosak voltak abban, hogy a Donald idő előtt bukni fog, hiába a korábbi sikerek. Úgy vélték, annyira kézben tartják a politikai versenyek eredményeit, hogy nincs szükség pánikra, minden úgy fog alakulni, ahogy ők akarják. Márpedig ők establishment jelöltet szeretnének: olyat, aki a „konzervatív” tankönyvi definícióját adja, nem olyan elhajló, megbízhatatlan ideológiai szempontból, mint a Donald, és főleg: végrehajtja a politikai elemzők, think-tank értelmiség és a különféle gazdasági-hatalmi érdekcsoportok terveit, teljesíti kívánságaikat. Akik nincsenek belebolondulva a saját ideológiai megfejtéseikbe, azokat leginkább ez idegesítette Trumpban, hogy ti. nem kézi vezérléssel működik, az ő szempontjukból „kiszámíthatatlan” – és aki az ő szempontjukból kiszámíthatatlan, az univerzális értelemben is az.


Tetszik, vagy sem, az ún. „populistáké” a jövő. A jelenlegi – amerikai és európai – establishment egy ideje semmit sem mond a „populistákról”, az az elit-hétköznapi nyelv szótár szerint mindössze annyit tesz, „olyan, akit az elit nem szeret, a csúnya bácsi-néni”. Pedig a „populisták” receptje annyira nem bonyolult. Egyszerűen próbálnak úgy kapcsolódni a választókhoz (erről a rejtélyes csoportról egy ideje megfeledkeztek a művelt elitek), ahogy lehetséges, azaz, figyelni, mi az ő problémájuk. Az derült ki ugyanis, hogy az amerikai választópolgárokat kevésbé érdekli, hogy tőlük távol hány cég létesül olcsó munkaerővel, hogy a makrogazdasági mutatók hogyan változtak az elmúlt két évben, illetve, hogy melyik közel-keleti országot kéne még belebombázni a nyugati típusú liberális demokráciába. Ezt az érdektelenséget nem tudja mire vélni az elit, és kárhoztatja a fegyverhordó, bibliaolvasó „bigottakat” (bizony, még a republikánus elit is). Az amerikai választópolgár mindössze annyit érzékelt ebből az egészből, hogy a politika, a közügyek világa nem róla szól, hanem valami egészen másról. Az elitek gazdasági és külpolitikai játszadozásáról. Amihez neki semmi köze nincs.

Az elitek ezen nyilvánvalóan megsértődtek. Hiszen mégiscsak ők „jelölik ki” a pályát, amin a politikus mozoghat, elképzelésük szerint. Aztán jön egy Orbán itt a végeken, és plebejus csizmájában nyegle módon lelép a kijelölt útról, vagy jön egy Trump Amerikában, aki nagyívben tesz a republikánus párt- és think-tank elit véleményére, és ennek – meglehetősen explicit, sőt trágár módon – még hangot is ad. Balszerencséjükre a fickó elég gazdag is ahhoz, hogy nyugodt szívvel mutassa a hátsóját feléjük. Felháborító. Azért tartjuk az értelmiségieket, az eliteket, hogy helyettünk gondolkodjanak. Hisz reggel kikelnek az ágyból, belenéznek a tükörbe, és elégedetten azt mondják: „Hm, értelmiségi vagyok. Olyan komplex gondolkodásra vagyok képes, amire a pórnép sosem lesz. Fontos vagyok, az én dolgom a politika alakítása”. Egy pillanatra érezzünk együtt velük.

Túlzott aggodalomra persze nincsen ok. Az elit meg fogja találni a maga külön bejáratú kis útját, a neokonok például a jól bevált modell szerint szépen odaszökkennek a héja Hillary Clinton mögé, úgyis a férje környékéről érkeztek korábban. Intellectuals have no friends, just interests. A közeljövőben számos olyan komoly elemzés várható, amelyben azt taglalják majd, miért konzervatívabb Hillary Clinton Donald Trumpnál.

A valóság azonban az, hogy az egyszeri amerikai választópolgár, a hétköznapi melós (http://www.city-journal.org/html/who-speaks-working-class-14422.html) kicsit sem kíváncsi sem a külföldi demokrácia-építésre, sem a konzervatív tankönyvi definíciójára. Naponta többször el lehet ismételni, mitől nem konzervatív Trump, hogy miért nem szabad beszélgetni Putyinnal, ez a választópolgárt nem érdekli. Az érdekli – fene essen belé! –, hogy neki jobb legyen. Trump pedig a régi ígéretet hozta vissza nekik: America First. Azaz, az amerikai polgárok problémáira kell irányítani a figyelmet, és kevesebb kalandozásra van szükség külföldön.

A világ állandóan változik, ám az elit és az értelmiség önhittsége bámulatos szilárdságot mutat. Csakis az ő igazságuk számít, és az kicsit sem, hogy az establishment-jelölteknek már a látványán is el lehetett aludni. Ha más haszna nem is volt Trump előválasztási győzelmének, annyi mindenképpen, hogy kokit és sallert jelentett az elitnek – jelentett volna, ha nem lennének végletesen önhittek. Saját kudarcukról fog a legkevesebb szó esni, amikor majd levonják a tanulságokat. A tanulságok ugyanis a következők lesznek: a politikai kultúra hanyatlása, a választók bárdolatlansága, a populista üzenetekre való fogadókészség, a műveletlenség stb. Az elitet csak a saját projektjei érdeklik, vezéreljék azokat nyers érdekek, vagy a hiúság, mint az utópikus fantazmagóriák esetében.

Mindez nem jelenti azt, hogy Trumpból jó elnök lehet(ne) – azt sem, hogy rossz. Az elit szempontjából egyetlen kiküszöbölendő probléma van, az az átkozott választópolgár, aki képes keresztülhúzni a jól kimunkált tervet. Épp ezért az elit, az értelmiség tagjai sokkal feszültebben fognak koccintatni a következő koktélpartin, amikor megbeszélik a világ folyását.