Van itt egy helyzet. A Trumpra szavazók jelentős része az Obama által végrehajtott egészségügyi reform haszonélvezője. Lehet kritizálni az Obamacare-t átgondolatlansága  miatt, de nem kétséges, hogy ami előtte volt, az a fejlett világ szégyenfoltja. A GDP közel 20 százalékából tartottak fenn egy olyan egészségügyi rendszert, ami az állampolgárok 10 százalékának nem biztosított hozzáférést az egészségügyhöz. Voltak olyanok, akik nem tudták megfizetni az egészségbiztosítást, és akadtak olyanok is, akiket a magánbiztosítókból álló biztosítási rendszer nem volt hajlandó biztosítani. (Az európai országok zömében a GDP-jük 7-11 százalékát fordítják egészségügyi kiadásokra, ennek ellenére mégis magasabb vagy közel azonos szolgáltatási színvonalat biztosítanak ráadásul minden állampolgáruk számára, mint az amerikai egészségügy.)


Az Obamacare megszűntetése (vagy átalakítása) lett volna Trump egyik első gazdaságpolitikai intézkedése, ami egyelőre nem ment át a törvényhozáson. Különös módon nem azért, mert túlságosan nagy lépés lett volna a piaci alapú magán-egészségügyi rendszer irányába, és a demokraták életüket és vérüket nem sajnálva keresztbefeküdtek volna a javaslatnak, hanem azért mert a Trumpot támogató republikánusok ügydöntő része a törvénymódosítás ellen szavazott, túlságosan megengedőnek tartva a tartalmát. Nem történt más, mint hogy a radikálisan piacpárti, az adók eltörlése és az állam szerepének visszaszorítása mellett kardoskodó Koch testvérek beszálltak a játszmába, amit a több mint 100 milliárd dolláros vagyonukból könnyen meg is tehettek. Gyakorlatilag megvették (több tíz millió dollárért) és/vagy megfenyegették a republikánus képviselőket, hogy ha megszavazzák Trump javaslatát, akkor a választókerületükben Koch pénzekből finanszírozott republikánus jelölttel kell szembenézniük a következő előválasztások során.

A fenti tanmese elég jól szemlélteti azt a csapdahelyzetet, amivel Trumpnak szembe kell néznie. Egyrészt az elmúlt 40 év gazdaságpolitikáját meghatározó establishment elleni retorikájával került hatalomra azon társadalmi rétegek szavazatával, akik a leginkább megsínylették az elmúlt 40 évet. Miközben az amerikai GDP megduplázódott, az átlagjövedelem alattiak jövedelme maximum 5 százalékkal növekedett. Ezeknek az embereknek érthetően elegük van. Másrészt egy olyan pártgépezet és mecenatúra áll Trump kormánya mögött, ami magasról tesz az elégedetlenkedőkre. A kormányban a pénzügyi rendszer szabályozásának megnyirbálásában és ezen keresztül a 2008-as pénzügyi válság megalapozásában lobbi-tevékenységével elévülhetetlen szerepet játszó Goldman Sachs-nak négy embere is van. (Ráadásul nem is akármilyen pozíciókban: az egyik pénzügyminiszter, a másik vezető stratéga, a harmadik a gazdasági tanácsadó testületet vezeti, a negyedikre pedig rábízták az értékpapír-piaci felügyeletet.) A Goldman Sachs által fémjelzett pénzügyi lobbi és a Koch testvérek mellett pedig az egészségügyi, az olaj- és a gázipari, valamint a fegyveripari lobbi játssza a legaktívabb szerepet évtizedek óta az amerikai gazdaságpolitika formálásban.

Trumpnak egyszerre kellene kedveznie rövid távon a választóinak és lobbistáinak, ami lehetetlen. Egyszerre kellene a bérekre rakódó terheket csökkentenie és a minimálbért növelnie, hogy a nettó bérek növekedésnek induljanak és egyszerre kellene magasan tartania az adókat, hogy az egészségügy és a hadiipar állami finanszírozás iránti éhségét kielégíthesse. A bürokrácia – természeténél fogva – Amerikában is nagynak és nehézkesnek érződik, és erre jól fel is lehet fűzni az elégedetlenséget az állammal szemben, ugyanakkor a legnagyobb mértékben nem ettől magasak az adóterhek, hanem azért mert az egészségügyi rendszer pazarló, a hadiipar költségvetése rendkívül magas (a GDP 4-5 százaléka) és a pénzügyi rendszer rendbetétele költséges.

Trump egyszerre kezdene gigantikus infrastruktúra fejlesztésbe, ami hatalmas mennyiségű pénzt visz, és egyszerre csökkentene adót, ami rövid távon egészen biztosan a költségvetési bevételek visszaesésével jár. A kettőt pedig egyszerre nem lehet.

Mégis mit lehetne tenni ebben a helyzetben? Tudományos munkák, ökonometriai vizsgálatok igazolják, hogy a tőkére rakódó adóterhek csökkentése rövid távon valóban növelheti a beruházások nagyságát, de hosszú távú és tartós növekedés csak a tőkejövedelmek rovására végrehajtott bérnövekedéssel biztosítható. A növekvő béreikből tudnak ugyanis a munkavállalók többet fogyasztani, a növekvő fogyasztásukkal pedig újabb termékeknek és szolgáltatásoknak biztosítanak piacot. Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research társigazgatója könyvében össze is foglalja, hogy milyen technikákkal lehet az amerikai munkavállalók rezsijét csökkenteni és jövedelmeket átcsoportosítani a tőketulajdonosoktól a munkavállalók felé. Többek között a bankok, és általában a nagy monopol és oligopol vállalatok különadójával és a rezsiköltségek (az USA esetében az egészségügyi rezsi) csökkentésével. Vagyis olyan unortodox eszközökkel, amelyekkel a magyar gazdaságpolitika 2010 után évente a GDP 2,5 százalékát csoportosítja át a tőketuajdonosoktól a bérből élők felé. Aki nem hiszi, járjon utána. Trump is.

 

(Kép forrása itt.)