Fukuyama korabeli tézisét és levezetését, amely a hidegháború végével a liberális demokráciák győzelmét és a történelem végét hirdette, anno talán csak falakra nem fújták fel – már csak azért sem, mert a falak akkor omlottak le. Az 1989/1990-es évek eufóriája a rendszerváltó országok minden akkor aktuális, de előtte már rejtetten is létező szociális nehézségei ellenére tankönyvekbe, kutatási programokba, publicisztikák kezdő soraiba adaptálódott. Múlt az öröm, de az Európai Unió határainak keletre csúszásával, az eurooptimizmus politikai konformizmusával, a határok nélküliség mítoszával az éppen kifulladó „történelem véget ért” szlogenű pólót forgalmazó boltok még egy mentőövet kaptak.


De aztán jöttek a transzatlanti politikai-technológiai-technokrata hálózatokból tudatosan kilépő új politikai, vallási és kulturális networkök, amelyeknek egy, akkor még azt hittük, mindennél nyilvánvalóbb megnyilvánulása volt 2001. szeptember 11. Akik akkor még Fukuyama panglossi optimizmusát vallották, azok elbizonytalanodtak, holott a Gonosz, a gépek becsapódása csak azt jelezték, hogy ahogyan Fukuyama reklámozta, úgy a történelem soha nem ért véget. Sőt sehogyan sem. 

Szemben a remélt Békesség és Prosperitás Nagy Társadalmával, az integráció kontinuitását szüntelenül a dezintegráció töri meg. Európa sem az egységesülés felé megy, hanem jelen állapota a törékeny stabilitás és a bármikor bekövetkező instabilitás sajátos egyensúlya. Az eurózóna recseg-ropog, Merkiavelli most kaphat ütést a görögöktől. A Sziriza esetleges győzelme „a hiába fenyeget, hiába írja meg az Economist, mi azt nem akarjuk” szemlélet diadala. A lehet máshogy politizálni csábereje, amelytől megrészegülve számos félperifériás ország hirdetheti majd magáról: „Mi is görögök vagyunk!" 

Ha Keletre nézünk, Oroszország nyomulása, helyesebben agressziója maga Fukuyama antitézise. Az oroszok szerint a történelem nem hogy nem ért véget, hanem folytatódik, és abban egy autoriter ország (vagy birodalom) autoriter vezetője kiemelt szerepre vágyik, akár tetszik ez a szankciógyártó, gyenge legitimitású európai vezetőknek, akár nem.

Párizs múlt héten. Míg egyesek azon vitatkoznak, hol legyenek a szólás- és véleménynyilvánítás határai, addig mások azon, hogy az Iszlám Állam áthelyezi-e háborúját Európába vagy marad „hazai pályán”. Marine Le Pen vagy éppen Geert Wilders népszerűsége, az AfD lassú beállása a német pártrendszerbe, a Pegida mocorgása, a brit hangosan gondolkodások, a német szigor, a cseh vagy a magyar elszólások jelzik, és a minden bizonnyal élesített nemzetállami (belső) biztonsági szigorítások egyértelművé is teszik, hogy persze még vannak páran, akik az Európai Egyesült Államokat álmodják, de míg az érintettek horkolnak, addig mások jobban bíznak saját döntéseikben, és kevésbé abban, hogy az álmodozók kora megelőzné az újabb terrorista merényletet.

S ez csak Európa. Ahol a '90-es évek poppolitikai antropológiai optimizmusát „csak” egy dolog cáfolta meg: az emberi természet. Ami pedig olyan, mint a történelem: nem vége van, hanem ott és akkor, a jelenben kiismerhetetlensége.