(Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Erdogan, Törökország elnöke.)

Az Európai Bizottság alkoholproblémákkal küzdő különc elnöke Jean-Claude Juncker messze földön híres teátrális gesztusairól, egyedülálló mimikájáról és arról, hogy úgy viselkedik a tagállamok miniszterelnökeivel, ahogy más csak a kocsmában merne. Öt sör után… Nyugodtan nevezhetjük őt az Európai Unió trolljának anélkül is, hogy politikai teljesítményének részletes értékelésébe bocsátkoznánk.


A trollok közös jellemzője, hogy a józanul gondolkodó emberek nem vesznek róluk tudomást annak ellenére sem, hogy legszívesebben hasonló stílusban reagálnának, néha még a tettlegességtől sem riadnának vissza. Nem teszik, mert Európában ez nem szokás. De mi történik, amikor Juncker egy olyan emberrel kerül szembe, aki köztudottan tesz az európai szokásokra?

Történt ugyanis, hogy még tavaly ősszel az Európai Unió választott vezetői Erdogan török elnökkel tárgyaltak, előkészítvén az EU-Törökország megállapodást. A megbeszélés után természetesen mindenki mosolygott a kamerába, a résztvevők elmondták, hogy mennyire nagyra értékelik egymást, tehát minden a szokásos mederben folyt. Igen ám, azonban egy görög portál a napokban kiszivárogtatta a megbeszélésről készült jegyzőkönyvet, amelyből kiderül, hogy milyen is a trollok harca.

A dokumentumból kitűnik, hogy mekkora a valódi tekintélye az Európai Unió felkent urainak. A török elnök ugyanis láthatóan tisztában van országa geopolitikai és gazdasági súlyával és a helyükön kezeli az EU tagállamait is. Többek között olyanokat mond az országát miniszterelnökként adóparadicsommá változtató Junckernek, hogy ne hasonlítsa össze Luxemburgot és Törökországot, mert Luxemburg akkora, mint egy kisebbfajta török város. Egyszerűen parádés.  Erdogan tesz a politikai korrektségre és nyíltan elmondja véleményét az Európába tartó migránsokról: „ezek az emberek tanulatlanok, de továbbra is terrorista válik belőlük Európában”.

A legélénkebb vita nem is akkor alakul ki, amikor Erdogan azt mondja, hogy a 3 milliárd euró, amelyet az EU kínál nem több mint sértés, hanem akkor, amikor a török csatlakozási tárgyalások kerülnek szóba. A török elnök azt veti Juncker és Tusk szemére, hogy az EU semmit sem tett Törökország uniós tagsága érdekében. Erre Juncker próbálja menteni a menthetőt és felhozza, hogy legutóbb is elhalasztották a Törökországról szóló uniós jelentést – tudniillik, hogy a kritikus hangvételű jelentés ne veszélyeztesse Erdogan választási győzelmét. Halkan jegyzem meg, hogy utoljára Magyarországon Veres János csinált ilyet, amikor a 2006-os választások előtt eltitkolta a költségvetési hiányt, nehogy a rossz adatok befolyásolják a választókat. Ja, az Európai Bizottság ahhoz is asszisztált. Tehát az Európai Bizottság, amely a „jogok őre”, melynek szakmaiságához csak a Velencei Bizottság érhet fel, nem vonakodik szívességeket tenni olyan politikusoknak, akiktől remél is valamit. (vö. Altus Zrt. szerződései)

Bár minden jóérzésű ember igazságérzetének jót tesz, hogy egyszer végre valaki úgy beszélt Junckerrel, ahogy sokan szeretnének, a legérdekesebb részek mégsem ezek. A kiszivárgott dokumentumból kiderül ugyanis, hogy már tavaly szeptemberben is az Unió legmagasabb szintjén folytak a tárgyalások az újabb kvótákról, amelyekkel közvetlenül Törökországból telepítenének be migránsokat az EU területére. Ezzel kapcsolatban Erdogan megjegyzi, hogy Merkel nem jelölt meg pontos számokat és Juncker küldje tárgyalni Timmermanst, mert vele eddig is jól ment a tárgyalás. Természetesen így már egészen más értelmet nyer a Bizottság holland alelnökének január elejei látogatása Ankarába. A hivatalos hírek szerint Timmermans ekkor az időközben megkötött EU-török megállapodás betartását ment ellenőrizni, de a józanabbul gondolkodók már akkor sejtették, hogy itt másról lehetett szó. A holland politikus látogatása nélkül is nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a török fél vajmi keveset tesz azért, hogy megállítsa a migránsok áradatát. Sokkal valószínűbb, hogy Timmermans januárban már arról egyeztetett Erdogannal, hogy pontosan hány embert kellene betelepíteni az Unióba ahhoz, hogy Törökország hajlandó legyen olyan intézkedéseket foganatosítani, melyek apaszthatnak a migránsok tömegén.

Ezek után már senki számára nem lehet meglepő, hogy a „török kvótás” javaslatot éppen a január 1-jétől regnáló holland soros elnökség készíti el. Természetesen nem valószínű, hogy a javaslat, amelyet összesen 10 tagállam támogatott a november végi zárt ajtók mögött megrendezett egyeztetésen, most egyszerre minősített többséget szerez a Tanácsban. Ezért adekvát a kérdés, hogy akkor vajon mégis miért erőlteti a javaslatot a holland elnökség és a mögötte álló német kancellár? Az nyilvánvalónak tűnik, hogy jelen formában a „török kvóták” ötlete kizárólag arra alkalmas, hogy újabb indulatokat gerjesszen és megosztottságot generáljon a „felvilágosult” magországok és a „maradi” kelet-európaiak között. A helyes kérdés tehát, hogy kinek áll érdekében a feszültségek erősítése?

Ennek megválaszolásához azt szükséges megértenünk, hogy a magországok vezetőiben régóta érlelődik a gondolat, hogy elmélyítsék az európai integrációt, kirekesztve az együttműködésből az Unióhoz később csatlakozott országokat. Az előjeleket hosszan lehet sorolni: tavaly júniusban a francia és a német gazdasági miniszterek közösen publikáltak egy dolgozatot az általuk elképzelt „új Európáról”; júliusban Francois Hollande kontrázott rá erre, amikor egy önálló európai kormány felállításáról tette közzé vízióit; Martin Schulz nem sokkal később azon szörnyülködött, hogy az uniós csúcsokon a tagállami vezetők a saját érdekeiket képviselik, ezért tőlük független európai vezetőkre van szükség. Ezek a víziók új lendületet kaphatnak a január óta regnáló holland soros elnökség alatt, hiszen nem csak a „török kvóták” ötlete, hanem a „mini-Schengené” is németalföldi barátaink keze közül került ki és régóta köztudott, hogy a hollandok nagyon erősen támogatnák az Európai Unió 2.0-át.

A legújabb fejlemény, hogy a magországok külügyminiszterei Rómában üléseztek, hogy informálisan, hivatalos tematika nélkül megtárgyalják Európa jövőjét. Az elfogadott nyilatkozatban beszóltak az EU tagságáról idén népszavazást tartó Egyesült Királyságnak (ezzel bizonyára növelve a majdan nemmel szavazók számát) és odamondtak a hivatalos brüsszeli mainstreammel szembemenő kelet-európaiaknak is. A találkozó után sokan már-már az Európai Uniót létrehozó Római Szerződéssel vontak párhuzamot. A hasonlóság valóban szembeötlő, hiszen ugyanazon tagállamok politikai vezetői találkoztak 59 évvel később, hogy megvitassák az együttműködés további formáit. Ugyanakkor ne felejtkezzünk el a különbségekről sem. A Római Szerződés ugyanis már a végállomás volt, amelyet hosszú munka előzött meg. Ha mindenképpen párhuzamot keresünk, akkor az sokkal inkább megáll az 1955-ös messinai konferenciára, ahol a Szén- és Acélközösségben résztvevő országok külügyminiszterei arról tanácskoztak, hogy milyen területekre lehet még kiterjeszteni a gazdasági integrációt és munkacsoportokat hoztak létre a részletek kidolgozására.

Egyértelmű, hogy a jelenlegi folyamat még nem tart itt, hiszen nincs olyan hivatalos munkaszervezet, amelyik a szorosabb együttműködés részleteit dolgozná ki. Azonban a helyzet korántsem rózsás, hiszen mindenki számára egyértelmű, hogy a „magországok” és Kelet-Európa között feszülő ideológiai ellentét egyre csak mélyül és már csak az a kérdés, hogy mikor érjük el azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút.