Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)


Közülük Delon az igazán hátrányos helyzetű. Apa nélküli, szeretethiányos fiú, kamaszkorában kényszerűségből beadják vérben-zsigerben tocsogó hentessegédnek; nem csoda, ha elmenekül otthonról, s légiósnak áll. Csakhogy gyorsan kiebrudalják, mondván, katonának túl önfejű és összeférhetetlen. Aztán egyszer csak rájön, szépségét kihasználva jobban érvényesülhet; be is szippantja a filmvilág, s egy-kettőre jelentős, az idők folyamán pedig korszakos filmszínésszé érik. Nem tanulja a színészetet, „csak” érzi: önmagából és a tapasztalataiból építkezik. Nem csupán a sorsához illő figurákat hozza hátborzongatóan (pl. „A kíméletlen”, „A szamuráj”), hanem Roccót, az angyali fiút („Rocco és fivérei”), Klein urat, a deportálandó zsidókkal végül azonosuló képkerekedőt („Klein úr”), Tancredit „A párduc”- ban, vagy épp a kivénhedő Casanovát, akit a friss női húsok immár megaláznak („Casanova visszatér”). Miközben kaland- meg zsarufilmjeiben folyamatosan perzseli a női szíveket, már akiét persze, de akkor annak rendje-módja szerint.

Ezt a nyilván korántsem fekete-fehér, de mégiscsak filmtörténeti urat akarják most Hollywood szóban forgó tiltakozói a díjazottak köréből kigyomlálni. Vélemény- és szólásszabadság van, joguk van rá, hogy ezt megkíséreljék. De ha ez így megy, előbb-utóbb (nota bene: előbb) eljön majd az idő, hogy az egész kultúrát a tomboló PC fanatikus szemüvegén keresztül fogják „átvizsgálni”. Megmérettethetik például Francois Villon, ki tudvalévően szerette az utcalányokat, verseket is szentelt nekik, sőt még gyilkossággal is meggyanúsították. Továbbá maga William Shakespeare sem alkotott PC-korrekt műveket (lásd: „A velencei kalmár”), s folytathatnánk a sort Knut Hamsun-on, Louis-Ferdinand Céline-en át Herbert von Karajan-ig, s ki tudja ki meddig.

Épp ezért Thierry Frémaux művészeti igazgató úrnak Cannes-ban elegendő lett volna csak azt mondania:

Kösz a véleményt, de el a politikai kezekkel a kultúrától!

 

(Kép forrása itt.)