Az eset után a Vatikán elbocsájtotta hivatalából Charamsát. Az eset kihívta maga ellen az „európai felvilágosult értelmiség” haragját, annak ellenére is, hogy a Szentszék által kiadott nyilatkozat rögzítette, hogy a felmentés oka nem Charamsa coming outja, amely „tiszteletet érdemel”, hanem az, hogy a lengyel pap meggondolatlan nyilatkozata hatással lehet a hamarosan összeülő szinódus munkájára. Az érseki testület egyébként éppen a családdal kapcsolatos kérdéseket fogja megtárgyalni, többek között azt, hogy kell-e változtatnia a Katolikus Egyháznak a homoszexuálisokkal kapcsolatos nézetein.

Merthogy a minden vallás nézeteit tisztelő, végletekig toleráns hivatásos elfogadók tábora hosszú ideje követeli (sic!), hogy a világ legnagyobb felekezetét irányító Szentszék fogalmazzon meg új téziseket a melegekkel kapcsolatban, a jelenlegiek felett ugyanis „eljárt az idő”. A píszí tanait vallásos szintre emelő ateista tábor éppen ezért fogadta kitörő örömmel Őszentsége, Ferenc Pápa gesztus értékű telefonhívását, amikor az egyházfő megnyugtatott egy homoszexualitása miatt frusztrált katolikus hívet, hogy nem a szexuális orientációja, hanem a hite a lényeg. A regnáló pápában sokan egy haladó szellemiségű, a jelen kor kihívásait megértő egyházi vezetőt látnak, aki majd ledöntheti az ezeréves dogmákat.


Helyezzük azonban tágabb kontextusba a kérdést: lehetséges-e, hogy a katolikus tanítások valóban elavultak? A válasz nem igen vagy nem, hanem maga a kérdés is értelmezhetetlen. Az egyház tanai ugyanis olyan univerzális, a világ egészét átfogó tanítások, amelyek sikeresen kiállták az elmúlt 2000 év próbáját. Függetlenek attól, hogy az aktuális hatalmi elit, vagy akár a közfelfogás számára éppen szimpatikusak-e – az elmúlt 2000 évben mindig voltak olyan államok, amelyek célul tűzték ki az egyház és hívei megsemmisítését. Másfelől gondoljunk csak bele, hogy az az ideológia, amelyik most maradinak bélyegzi Krisztus szavait, mindössze 50-60 éves múltra tekint vissza és máris tűnőben van a varázsa. A jelenleg kibontakozó népvándorlás által felszínre hozott ideológiai, kulturális különbségek ugyanis mindennap rávilágítanak a píszí hazugságaira. Azok, akiknek alapelve, hogy minden vallás követőit tisztelni kell (kivéve persze a keresztényeket, mert ők maradiak), nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a muszlim vallásban (és kultúrában) a nők alsóbbrendű lények, akikkel bármit, tényleg bármit meg lehet csinálni. Évekig olvashattunk arról, hogy az arab világban a nőknek az egész testüket elfedő tradicionális ruhában kell járniuk, hogy nem vezethetnek autót, hogy családjuk jóváhagyása nélkül nem léphetnek frigyre. Most magunk is megéljük.

Egyből kínálkozik persze az ellenérv, hogy azok, akik Európába jönnek a muszlim országokból pont ezt akarják maguk mögött hagyni. A baj csak az, hogy az igazság ezt is kíméletlenül cáfolja meg. Az Európába betelepülő muszlimok itt sem vetkőzik le szokásaikat: így lett Svédország a legbefogadóbb államból az az ország, ahol a legtöbb nemi erőszakot követik el Európában; így vertek meg a minap egy francia lányt, azért mert bikiniben merészelt napozni; így mondhatta el a német sajtóban egy palesztin menekült kislány, hogy ő bizony eltörölné Izraelt a föld színéről; és igen, így követtek el terrorcselekményeket muszlim radikálisok több nyugat-európai államban is. A multikulturális világ azonban minden nap újabb szörnyűségeket kalandokat tartogat számunkra: legújabban a német menekülttáborok életébe nyerhettünk bepillantást kiszivárgott katonai jelentések révén. A táborokban mindennapos, hogy az egyedülálló nőket és gyerekeket megerőszakolják, verbálisan és fizikailag is megalázzák, levizelik.

De vizsgáljuk meg a homoszexuálisok megítélését a muszlim kultúrában (amelyet természetesen tisztelni kell, hiszen csak a keresztény tanok ósdik és elavultak). A világon jelenleg hét ország nemzeti joga fenyegeti halállal a homoszexuálisokat, ezek mindegyike muszlim többségű ország. A „felvilágosult” mohamedán országokban sem fenékig tejfel azonban az élet a melegek számára: Szaúd-Arábiában (amely az USA legfőbb szövetségese a térségben) 2010-ben ötszáz(!) korbácsütésre és öt év börtönre ítéltek egy homoszexuális férfit. De nem volt olyan régen, amikor Törökország (amelyik az Európai Unió tagjelöltje) belügyminisztere titulálta a szexuális másságot – a sertéshúsevéssel együtt – a becstelenség és az embertelenség megnyilvánulásának.

(Pride felvonulás Budapesten)

És akkor vissza az elbocsájtott lengyel pap esetére. Mindenekelőtt tisztázzuk: a katolikus egyház egy hierarchikus szervezet, ha úgy dönt, hogy valakit elbocsájt a kötelékéből, akkor nincs az a toleráns jóakaratú jogvédő, aki megkérdőjelezhetné ezt a döntést, de még azoknak a „szakmaisággal felkent” szervezeteknek sincs beleszólásuk, akik olyan hevesen igyekeznek megváltoztatni mindennapjainkat. Nincs párbeszéd meg kompromisszum, az van, amit a feljebbvaló mondd és kész. Ezt, úgy tűnik, a világon mindenkinek sikerül felfognia, csak a toleranciakultusz híveinek nem. Körükben általános az a felfogás, hogy a kereszténységet gyalázni trendi, míg a (vallási) kisebbségeket tisztelni kell. Ők fel vannak háborodva az elbocsájtott lengyel pap esetén, de képtelenek elfogadni, ha valaki nem tiszteli az iszlám hagyományokat. Ez persze feloldhatatlan önellentmondáshoz vezet: a legújabb dédelgetett kisebbség ugyanis mindent tagad, amit hivatásos védelmezőik dogmaként kezelnek.

Egy dolgot azonban tisztázzunk: a toleranciakultusz hegemóniája hamarosan véget ér. Vagy úgy, hogy a követői egyszerűen kiábrándulnak belőle, mert belátják nyilvánvaló hazugságait; vagy úgy, hogy az Európába betelepülő muszlimok számolják majd fel (tudják, a „Kalifátusban nincsen pride”). Az egyház pedig marad ugyanaz, mint az elmúlt 2000 évben mindig: szilárd kőszikla az eszmék rohanó folyójában.