Előtte hónapokig hitegették saját szimpatizánsaik radikális részét, hogy a parlamenti pulpitus elfoglalása és a tv-székházban történtek után semmi nem fog úgy folytatódni, mint előtte. Ellenállást és forradalmat vizionáltak, pár héttel ezelőtt pedig még esküt is tettek a Kossuth téren, hogy nem asszisztálnak a parlamentben a kormánypártok tevékenységéhez. Helyette utcai akciókkal fogják kikényszeríteni a változást és mindennap gyárakban fogják számon kérni a tulajdonosokon a munka törvénykönyvének alkalmazását.

Az ellenzék nekibuzdulása a választási vereségbe belefáradt ellenzéki szavazóknak kínálta azt az illúziót, hogy a Varsóban, Belgrádban, Pozsonyban és Bukarestben megismert agresszív sablonmódszerekkel gyorsan el lehet söpörni a Fideszt.


Az elemzők azonban már decemberben figyelmezettek arra, ami most bekövetkezett. Az ellenzék olyan irreális szintre emelte az agressziót és vele a várakozásokat, hogy annak nem lehetett más kifutása, csak a kiábrándító visszavonulás. Az ellenzéki pártok azt remélték, hogy az elmúlt hónapok pótcselekvésével elkerülhetik a szembenézést saját válságukkal, és megspórolhatják a válaszok keresését saját hiteltelenségük okaival kapcsolatban.

Ezzel a kétségbeesett lépéssel viszont sokkal többet veszítettek, mint amennyit reálisan nyerhettek volna. Az ellenzéki szavazók a parlamenti választás utáni sokk után, még mélyebbre süllyedtek a letargiában. Március 15-én alig 1500-2000 ember ment ki a Szabadsajtó útjára, ahol még pár évvel ezelőtt is tízezrek tüntettek mellettük. Nincsenek már utcai akciók, gyárfoglalások. Helyette vannak parlamenti szavazások, alkudozások önkormányzati képviselői helyekről, valamint az ellenzéki szavazók csalódottsága, akiknek a szavazatáról az ellenzéki pártok megint úgy alkudoznak, mintha nem hagyták volna őket cserben megint.

Sokadszor.

 

(Kép forrása itt.)