Így van, hasonlata mégis pontatlan, analógiája görbe.

Izrael a második világháború után, mint hadiállam fogant, s képletesen szólva arrafelé még mindig fegyverrel a párnájuk alatt alszanak - olykor a lányok is.

Európa gazdagabbik részét azonban nehéz hozzá szoktatni az ilyesmihez.


Voltak korábban merényletek Európában is, ám ezek jól definiált politikai terveket követtek. Civil áldozatokat „csak” mellékhatásként, mintegy véletlenül követeltek, kivéve az Európában végrehajtott Izrael-ellenes palesztin terrortámadásokat.

Kontinensünk saját genezisű terroristái, többek közt az olasz Vörös Brigádok, a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció célpontjai főleg politikusok, illetve nagyhatalmú pénzemberek voltak; ez se szép persze, s mint bebizonyosodott, politikailag sem  „kifizetődő”. Íme a kapitalizmus még mindig működik, de hol vannak már az említett frakciók, brigádok?

A fundamentalista terrorizmus, aminek a szélsőséges iszlamisták a legelszántabb, ámbár nem egyetlen megjelenítői, teljesen más rugóra jár. Politikai céljai homályosak, irreálisak, lásd a világkalifátus hagymázos vízióját, és csupán arra az elementáris zsigeri gyűlöletre szolgálnak ürügyül, amit Allah e vakbuzgó harcosai az iszlámon kívüli világ bármely egyede iránt éreznek.

Ellenem, ellened, ellenünk, úgy ahogy vagyunk: vallásainkkal, ateizmusunkkal, életmódunkkal, kultúránkkal együtt. Mi is célpontok vagyunk nekik, sőt kifejezetten mi vagyunk a kiszemeltjeik, mi, civilek, hiszen minket jóval könnyebb megölni, mint a politikusokat.

Szándékosan írom ide a többes szám első személyt, noha hazám nem tartozik Európa gazdagabb, fenyegetettebb részéhez. Európához viszont igen, s alighanem indokolatlan derűlátás volna azt hinni, hogy mi, a szegényebb Európa civiljei a jövőben is biztosan megúszhatjuk a terrorista veszélyt.

Szakértőnk szerint a titkosszolgálatok gyakran (ámbár korántsem mindig) tehetetlenek. Fel van nekik adva a lecke, mert őrültek ellen nem lehet száz százalékosan védekezni. Márpedig a fundamentalisták legnagyobb ereje éppen az öntevékeny őrületben rejlik. Ha egy huszon- avagy harmincéves muszlim férfi, aki előtt még ott az egész élet, elhiszi vallási felbujtóinak, hogy sokkal jobb a halál, feltéve, ha előtte persze kellő számú hitetlent visz magával a sírba, akkor mit lehet ez ellen tenni? Kés minden asztalfiókban akad, autót, furgont, kamiont elég egyszerű bérelni, s különösebb logisztikai rákészülés se kell ahhoz, hogy ezekkel az eszközökkel aztán cselekedjen is. És hiába fog(ná)nak össze az amerikai, az izraeli, a brit, a francia, a német titkosszolgálatok, pár őrült mindig kicsúszhat a markukból, a látókörükből. Még Sherlock Holmes, James Bond, Hercule Poirot és Mrs. Marple egyesített nyomozói szürkeállománya is kevés volna ahhoz, hogy idejekorán kifürkéssze szándékaikat.

Ráadásul, ha nem is központilag tervezett, de szisztematikusan irányított és karban tartott egyéni őrületek ezek. A fanatikus felbujtók a „rossz” muszlimokat ugyanúgy megbüntetik, akár a keresztényeket, sőt. A félelmet ültetik el és táplálják mindenkiben, aki nem imádja, vagy nem úgy imádja Allahot, mint ők.

Erre pedig aligha válasz a „nem félünk!” hamis jelszava. Mint ahogy a „szokjunk hozzá!” sem az.

Félünk. Nem akarunk ehhez hozzá szokni.

Akármilyen nehéz, minderre valamivel jobb megoldás kellene.

 

(Kép forrása itt.)