Az hagyján, hogy éppen „restaurálják a Horthy-rendszert”, de arról is szó esett, hogy a szobrot éjszaka vitték, ahogyan a Rákosi-rémuralom idején az embereket a fekete autóval. A legmesszebb talán az 1956-os forradalom leverésében kollaboráns Magyar Szocialista Munkáspárt utódszervezete jutott. Közleményük szó szerint így hangzott: „Nagy Imre szobrának elvitelével ismét nyilvánvalóvá tette a Fidesz, hogy mit gondol az 56-os eseményekről. Ismét bebizonyította azt, hogy nem a forradalom demokratikus tartalmát, hanem az annak hátterében húzódó horthysta restaurációs kísérletet tartja követendő példának”. Ez az értékelés megegyezik az MSZMP 1956. december 5-i téziseivel: „Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”.

De vajon mi áll a kórus szövegének hátterében?


Nagy Imre politikai öröksége a mai napig vitatott és kérdéses. Huszadik századi történelmünkben – sajnos – nem ritkák az olyan, valamilyen módon mégiscsak kiemelkedő politikusok, akiket utólag nagyon nehezen tudunk elhelyezni a nemzeti emlékezetben. Nagy Imre esetében is igaz, hogy másképpen értékelik a különböző elbeszélésmódokat képviselő történeti műhelyek, és másképpen tekintenek rá a különböző világlátású polgárok is. Nem véletlen, hogy a baloldal politikusai már a rendszerváltozás hajnalától kezdve egyfajta origóként kezelték Nagy Imre örökségét. Ez pedig – értelmezésükben – nem másról szólt, mint az Eszme és a Gyakorlat megmentéséről. Arról, amiről a rendszerváltás előtt ábrándozott a Magyar Szocialista Munkáspárt: tudniillik, hogy saját hegemóniájukat megtartva, néhány évtizedet visszaugorva a népfrontos-koalíciós időkig, szépen átmentik magukat a ’89 utáni időkre. Nagy Imre 1956-ban valóban ilyesféle lépéseket tett. Az eseményeket mintegy „kis októberi szocialista forradalomként” értékelve, a magyarországi szocializmus megmentésének útját kereste.

Csakhogy a kommunista főpapoknak igaza volt abban, hogy a szocializmus építésének útján tényleg nincs visszalépés. Ahol egyszer kiépült a proletárdiktatúra, ott az egyszerű koalíciós „népi demokrácia” már nem lehetséges, olyankor az egész kártyavár összedől. 1956-ban az eredetileg vörösgárdistaként induló, majd karrierjét a kommunista diktatúra hazai kiépítésének és üzemeltetésének fő tisztviselőjeként folytató Nagy Imre eljutott odáig, hogy a szakítson a Nagy Testvérrel, a Szovjetunióval, és a nemzeti függetlenség mellett tegye le a voksát. Ahogyan a romániai fogságában, már a perére készülve írta: „A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek  egymással.” Igaz, hogy a fából vaskarikát kísérelte meg, és az is igaz, hogy elismerte a „fasizmus” jelenlétét a forradalomban, de végül is nem kötötte meg saját alkuját, és nem vállalta a „második születést”, mint Kádár a Kremlben november első napjaiban.

Hogy nagy formátumú személyiség lett volna? Aligha. És az sem kétséges, hogy Nagy Imre nem a bolsevizmus hazai utóvédharcait vívó „szakértők” bűvszava, az 1953 óta kergetett „reformszocializmus” címkéjű ábrándképe miatt érdemel helyet nemzeti emlékezetünkben. Hanem azért a vívódó, bizonytalan felismeréséért, ami miatt végül is a népbíróságnak azt mondta: „Kegyelmet nem kérek!”

Abban a pillanattól kezdve inkább velünk van, nem ellenünk.

 

(Kép forrása itt.)