A kilencvenes évek végén még meredeken felfelé ívelő baloldal karrierje a 2000-es évek közepére leáldozott. Schröder kancellár beült a Gazprom egyik cégének felügyelőbizottságába, Tony Blair belesült az iraki tömegpusztító fegyverekről hamisított jelentésbe, Zapatero egy pénzügyi csődtömeget hagyott Spanyolországra, a szebb napokat látott lengyel utódpárt pedig végleg kiszenvedett. A baloldal hanyatlása, a szokásos jobb-bal ciklikusság mellett valószínűleg arra is visszavezethető, hogy a 90-es évek gazdasági hurráoptimizmusát a kétezres évekre a gazdasági lassulás váltotta fel, 2008-tól pedig stagnálás, sőt hanyatlás kezdődött. A baloldali kormányok redisztributív, osztogató politikája a romló gazdasági környezetben már nem volt fenntartható.  


Ott, ahol a baloldal pártok kormányban tudtak maradni, vagy vissza tudtak oda jönni, támogatottságuk alacsony, és egyik napról a másikra vergődve próbálnak úrrá lenni saját népszerűtlenségük és a gazdasági nehézségek tengernyi problémáján. Kevés sikerrel, hiszen a válság kitörése óta eltelt hét évben az adóssághegyek csak nőttek, a munkanélküliség és a nyomában jelentkező elvándorlás helyenként riasztó méreteket ölt, a középosztály rendületlenül csúszik lefelé, mint macska a beszappanozott házetetőn.

Ebbe a politikai vákuumba törtek be az új, populistának nevezett politikai formációk, mint amilyen a spanyol Podemos, az olasz Movimento 5 Stelle, vagy a Sziriza.  Ezen új formációk kiszorításában érthető módon nem csak a mérsékelt jobboldali, hanem a hagyományos baloldali pártok is érdekeltek, hiszen előlük szívják el az amúgy is megcsappant szavazótábort. A Sziriza sikere azonban, még ha a politikai és gazdasági káoszba fordult Görögországban is született, de azt mutatta, hogy a választók kormányképesnek tartják az unortodox baloldalt. Úgy tűnt, hogy a baloldal tíz év után sikerrel újrafogalmazta magát, kiszabadult a neoliberális dogmák fogságából és képes lesz vonzó alternatívát nyújtani a választók széles tömegeinek. A népbarát, az emberek hangját meghalló és az emberek érdekében cselekvő politizálás egészen újszerűen hatott és egyúttal visszatérést jelentett a baloldal eredeti, kisembereket védő mozgalmi politizálásának gyökereihez.

Nem véletlen, hogy ez az új baloldal éppen a válság által leginkább sújtott Görögországban tört át és jutott kormányba, kísérleti laboratóriumává válva a baloldali reneszánsznak. Kormányra kerülésekor sokan megjósolták a Sziriza vesztét: ha teljesíti az ígéreteit, akkor abban pusztul bele, ha nem, akkor pedig abba. Az élet igazolja a várakozásokat, ráadásul a múlt heti népszavazási kalanddal úgy tűnik, hogy az új baloldal nem csak hogy megalázó vereséget szenvedett a nemzetközi hitelezőkkel szemben, hanem a saját szavazóit is rútul elárulta. Nehéz másnak nevezni, hogy a közel 61%-nyi elutasító görög népszavazás ellenére, melybe a maga Ciprasz hajszolta bele népét, egy héttel később már a rá jellemző letörölhetetlen, derűs mosollyal fogott kezet az országát eltemető hitelezői megállapodásra.

(Kép forrása: itt.)

Ez bizony szimbólum erejű vereség, amely a hellén félszigeten túl is visszahangzik: ennél még egy thermopülai csatához hasonló „szép halál” is hasznosabb lett volna. Cipraszék – és nem mellesleg egész Görögország – megalázásával az éledező európai baloldal megújulási kísérlete kudarcba fulladni látszik. Ami marad, az a problémákat szőnyeg alá seprő, a bajt még nagyobb bajjal tetéző, lebegő hagyományos baloldal, amelytől már az ég világon senki sem vár semmit.

Ideje hát, ha a tekintetünket lassan a jobb térfélre fordítjuk, mert ott hamarosan hasonló mérkőzés kezdődik a radikális és mérsékelt jobboldali pártok közt. Felkészül a Marine Le Pen és Kaczyński.