Természetesen, ha a valóság és annak leírása közötti különbséget vizsgáljuk, akkor adódik egy jóval közvetlenebb, mondhatni prózaibb  összefüggés is. Arisztotelész, a nyugati gondolkodás egyik atyja, hívja fel a figyelmünket arra, hogy végtelen sok dolog létezik ám a szavaink száma véges. Így szükségképpen lesznek szavak, melyeket több dologra is alkalmazunk, ez pedig nyilvánvalóan zavarja a megértést, a többféle, nem azonosított értelemben használt szavak is látszat-valóságot képeznek. Ékes példája a nagy sztagirita igazának az a kavarodás, mely a Fidesz vélt – egyeseknek remélt – kizárását övezi az Európai Néppártból. Ha megnézzük kicsit közelebbről a körülményeket, melyben a kizárás lehetősége felvetődött, rögtön láthatjuk, hogy a leírásban két olyan politikai műszóval is találkozunk, melyek nem azt jelentik, amit gondolnánk róluk.

Az első rögtön a „parlament” szó. A parlament – a hatalmi ágak klasszikus felosztása szerint – a törvényhozó hatalmi ág. Feladata elsősorban azon szabályok, törvények megalkotása, melyek a társadalmi együttélést, a termelést és még számtalan más terület működését meghatározzák. Ennek értelmében a parlament által alkotott törvények kötelezőek a végrehajtó hatalom és általában mindannyiunk számára. Létezik azonban az európai „Parlament” is, amely nem hozhat ilyen szabályokat, hiszen döntései közvetlenül nem kötelezik a tagállamokat és ezeken keresztül az egyes embereket. Az ott született határozatok egy bonyolult rendszeren keresztül végül a tagállamok vezetőiből álló grémium elé kerülnek, akik aztán konszenzusos alapon, saját nemzeti érdekeik szerint eldöntik, hogy lesz-e valami belőlük.


Az európai „Parlament” hasonlít a valódi parlamentre, hiszen választott képviselők ülnek benne, hangzatos beszédek és vad viták esnek – csak éppen nem az. Szimulákrum csupán. A résztvevők persze komolyan veszik (vagy úgy tesznek), hiszen ezért fizetik őket, nem is rosszul ám, hangzatos szavaik mögött nagyon kevés valóságos hatalom van. Valaha, egy normális korban, az EU hőskorában, ezt még tudták, így nem is nevezték parlamentnek, hanem Tanácskozótestületnek hívták. Ezt változtatták aztán – a „lopakodó integráció” módszere szerint – a hangzatos „Európai Parlamentre”. (A lopakodó integráció az a módszer, mellyel az „Európai Egyesült Államok” békáját le akarják nyomni a vonakodó nemzetek torkán.)

Ebben a „parlamentben” ülnek aztán a „pártok” képviselői. A pártok ugyebár a választók csoportjainak közös politikai érdekei, céljai szerint szerveződnek egy képviseleti demokráciában. Céljuk az, hogy választóik preferenciáit képviseljék és megjelenítsék. E célból aztán programokat hirdetnek, hogy e preferenciákat valós cselekvésekké változtathassák. Ennek értelmében céljuk a hatalom megragadása, hiszen ez teszi lehetővé ígéreteik beváltását. Ez a megállapítás természetesen minden demokráciában trivialitás, nem így az európai „parlamentben”.

Itt ugyanis nem pártok, hanem pártszövetségek a politikai szereplők. Bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy egy ír halásznak, egy német autógyártónak, vagy egy lapp rénszarvastenyésztőnek vajmi kevés közös ügye lehet, túl azon, hogy mindegyik a maga módján jól akar élni. A pártszövetségeket így aztán nem praktikus ügyek, hanem jobbára elvont, morális elvek kötik össze. Már amennyire. A „praktikus” érdekek kizárólag a parlamenti politizálásban érhetők tetten. Olyanok érdekek ezek, mint a stallumok (végső soron a pénz) elosztása, a demokratikus látszat fölötti látszaturalom megszerzése, megtartása. A „pártcsalád” sem más mint a valódi párt szimulákruma.

A morális elvek politikai aprópénzre váltása aztán mindenféle kalamajkát okoz, lévén ezen morális elvek tökéletesen tartalom nélküliek, így bármi és az ellenkezője mellett is lehet érvelni velük. Hogy mit értünk „demokrácia”, „emberi jogok” és más ilyen fogalmak alatt, az messze hangzó viták tárgya és bárki, a saját aktuális, vagy gazdasági érdekeinek megfelelően értelmezheti. Természetes, hogy az efféle önellentmondó, absztrakt elképzelések nem alkalmasak kötőanyagnak bármiféle „pártcsalád” politizálása számára.

Persze sokáig nem látszott ez problémának. Egy szimulált parlamentben szimulált pártok képviselői végeérhetetlen és értelmetlen vitákat folytattak, miközben a nagyobb országok és – tán elsősorban – a nagyvállalatok az érdekeiknek megfelelően irányították a „parlamenten” kívüli, szilárd valóságot. Az európai parlament egyfajta szociális zsinagóga volt, végtelen fecsegéssel, míg a bankok hűvösen elegáns tárgyalótermeiben a keményen csengő pénzt verték. Ez azonban megváltozott.

Felbukkant egy olyan jelenség, mely kivételesen valóban közös, európai problémává vált, ez a jelenség pedig a migráció. A migráció a valósághoz tartozik, és mint ilyen, azonnal és radikálisan szétrobbantotta az „Európai Parlament” és a „pártok” szimulált valóságát. Valóság öreganyánkat nem érdeklik az álmaink. A példaként idézett ír halásznak, német autógyártónak, vagy lapp rénszarvastenyésztőnek egyaránt lehetnek/vannak tapasztalatai ezzel kapcsolatban – íme egy közös ügy. Ezt azonban csak a valóságos hatalommal rendelkező nemzeti pártok és kormányok képesek megoldani.

 

(Kép forrása itt.)