Aztán szemügyre veszi a közvélemény-kutatások legfrissebb adatait, s azt kell belőlük kiolvasnia: nemhogy a küszöbön állna, nincs is látótávolságban. Hiába szivárog – saját hibái és nem ellenfelei miatt – a kormányerők támogatóinak száma, az még mindig szignifikánsabban magasabb mint ellenlábasaié, sőt a Jobbikot leszámítva, a többi – magát demokratikusnak nevező – ellenzéki párt (MSZP, LMP, DK), illetve pártocska (Együtt, PM, liberálisok) tábori létszáma hosszú ideje makacsul stagnál. Vagyis sokadszorra fordul már elő, hogy az ellenzék radikális retorikája a politikai semmibe hull, jószerivel csak maguknak fortyognak, saját törzstagjaikon kívüli szélesebb körökre nemigen hatnak.


Nincs e vajon valami eredendően téves a demokratikus ellenzék retorikájában, vagy még tágabban: kormánykritikájuk egész módszertanában? Ahány ellenzéki párt, avagy ahány pártocska, nyilván annyiféle válasz. Léteznek azonban mindannyiuk számára megkerülhetetlen tények.

A politika öt legfontosabb dimenziójában – gazdasági modernizáció, nemzet, szociális problémák, demokrácia, szimbólumok – az ellenzék évek óta képtelen vonzó ajánlatot kínálni a társadalomnak. Kritizálva követi csupán Orbánékat, de kreatívan nem kezdeményez, a régi lemezeket zengeti, dacára a közönség több mint mérsékelt érdeklődésének.

(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Nézzük:

Az unortodox gazdaságpolitika makrogazdasági sikereit nehéz tagadni, mutatószámait annak idején a ballib kormánykoalíció is elfogadta volna, épp csak nem tudta megvalósítani. Mindeközben az Orbán-kormány rigorózusan kielégíti Merkelék ortodox gazdaságpolitikai óhajait, aminek persze elődei is eminensen igyekeztek eleget tenni. Azaz két lovon lovagol egyszerre, s egyelőre nem esett le róla. Most akkor ördögtől való-e, amit Matolcsy művel, vagy csak azért az, mert Orbán embereként műveli?

Orbán szabadságharccá fokozta nemzeti érzékenységét, látszólag a Botond-i hagyományt viszi, de amikor fontos európai szobákba lép, mindig az ajtó előtt hagyja buzogányát. Több erőt mutat, mint amilyen erős országot irányít, ami tánc a kötélen: elődei ezt fordítva csinálták. Kevesebb erőt mutattak az országénál, nem a kötélen, hanem gúzsba kötve táncoltak. Most amikor az Európai Unió éppen recseg-ropog, változnia és változtatnia kell – hogyan kellene táncolnia a magyaroknak?

A szociális dimenzió maga a tragikomédia. Napjainkra négy millió szegény-, illetve szegénységgel fenyegetett ember él velünk, a baloldal pedig folyamatosan csusszan le a lejtőn. Orbán itt is kettős szerepet alakít. Középosztály-preferenciája mellett pár jól kommunikálható intézkedéssel (pl. rezsicsökkentés, közmunka) elég sikeresen szólongatja a léthelyzetüknél fogva sokkal inkább baloldali szavazókat, aki pedig mégsem reá hallgat, mert jóval többet várna, többnyire azt sem a baloldal viszi el, hanem a Jobbik. Meddig?

Demokrácia? Miért volna csoda, ha a négymillió szegény országában süket fülekre talál a demokrácia-féltés, az ellenzék eme leghangosabban zengetett lemeze, mindig csattanósan az asztalra csapott ütőkártyája? Meg kellene végre érteniük: ha végveszélyben volna Magyarországon a demokrácia, a nélkülözőket a kenyér akkor is jobban érdekelné. Ők volnának ezért hibásak?       

Szimbolikus politizálás? Az ellenzék ezt már a rendszerváltozás elején feladta. Csak egyetlen kérdés. Meg tudná valaki mondani, miért nincs például Kéthly Annának Budapesten szobra?                 

Ha mindezekre nem lesz önkritikus ellenzéki válasz, bármilyen dühödt retorika lehet itt, a következő öt évet akkor is Orbán Viktor fogja értékelni.