Tóbiás József kihívóit kizárólag a nevük különbözteti meg egymástól, politológus legyen a talpán, aki markáns különbségeket fedez fel Molnár Gyula, Harangozó Tamás és Szanyi Tibor között, már ami a bennük rejlő Messiás-potenciált illeti.

(Szanyi Tibor, az MSZP európai parlamenti képviselője.) 

Igaz, Szanyi Tibor „tökös” balfordulatot hirdet, de hát nem ezt ígéri – visszafogottabb jelzőket használva – megválasztása óta Tóbiás is?


S miközben e varázsszó ott lebeg fölöttük a levegőben, talajszinten egészen más ige járja.  A balliberális holdudvar szinte népfrontos jellegű ellenzéki összefogást sürget, mondván, hogy Orbánékat csakis egy ilyen á-tól z-ig terjedő politikai-ideológiai egyveleg képes leváltani. Aztán a hogyan továbbról jöhetnek majd a viták, most az a fő, hogy 2018-ban „mi” ragadjuk meg a kormányrudat.

A papír sok mindent elbír, elbírja azt is, ha egy nyilvánvaló, sokszor bebizonyosodott tévedést mindezek ellenére sokadszor vetnek papírra.

Az MSZP baloldali fordulata alighanem ott kezdődne, ha Messiás-jelöltjei megszabadulnának a balliberális holdudvar politikai iránytűjétől. Ők ugyanis – jobb esetben – a liberálisok balszárnyát képviselik, tőlük balra tehát még mindig csak a szociáldemokrácia jobbszárnya van, már amennyiben a politikai palettát logikusan értelmezzük. Ráadásul nálunk ez a jobb eset nem áll fenn, itt a „balliberális” jó ideje a neoliberális gazdaság- ás társadalomfilozófia fedőneve, a mai „balliberális” kínálatban híre-hamva sincs már néhai Solt Ottília és mások egykori, tiszteletreméltó szociálliberalizmusának. 

Vagyis mit jelentene a fordulat? Mitől kellene elhatárolódniuk, meddig kellene a balra húzást kalibrálniuk? 

Továbbá, mit kezdenének a rendszerváltozás bő negyedszázada alatt keletkező és mélyülő szociális egyenlőtlenségekkel? Közhely, hogy az MSZP törzsközönségének többsége a kádári relatív jólét bűvkörében él, ami a párt generációs hátterét már-már reménytelenül behatárolja. Az új szociális problémák okozta feszültségeket a szocialisták mindmáig nemigen tudják politikailag tartósan becsatornázni, már csak azért sem, mert a neoliberalizmussal kötött frigyük miatt ezekhez maguk is hozzájárultak. Nem csoda, ha sem a klasszikus vidéket (falvak, kisvárosok), sem a fiatalokat nem tudják megszólítani, noha e társadalmi rétegek az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztesei. Náluk milyen hitele lehet egy baloldali fordulatnak?                  

Szembe kellene nézni azzal is, hogy az úgynevezett baloldal 2010 óta hihetetlen sebességű osztódással szaporodik, anélkül, hogy szimpatizánsai táborát akár egyetlen fővel is növelné.  Egyre több párt(ocska) osztozik ugyanazon a sokaságon, s még azt se mondhatni, hogy ez a nyüzsi  valamiféle vonzó sokszínűséget jelentene. (Ha csak a leküzdhetetlen egyéni ambíciókat nem tekintjük politika gazdagságnak, de ne tekintsük annak.)   Egy-egy új alakulat létrehozásával ugyan könnyen fel lehet kerülni a világot jelentő média-felületekre, de botorság azt hinni, hogy egy-egy figura ezzel máris a társadalom szívébe lavírozta magát. Soroljuk a gyorsan felbukkanó és még gyorsabban feledésbe merülő neveket?

Ezt a kínálatot hiába vonnák össze, szalmaszálakból lehetetlen erős kötelet sodorni.

Önálló, önkritikus baloldali arcél kellene végre, nem egyveleg.