Szóval megengedhetetlen, ha egy vendéglátóhelyen a személyzet fizikailag bántalmaz valakit. És mivel mindannyian találkoztunk már a primitív, bunkó kidobókkal, nem kérdés, hogy alapból az áldozattal szimpatizálunk. Utóbbi – érthetően – úgy is állítja be utólag az esetet, mintha csupán jogos sérelmét próbálta volna kulturáltan rendezni (panaszkönyv elkérése, stb.). Hogy vajon tényleg így volt-e? Valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Nem fognak előkerülni az incidenst dokumentáló, eleve hang nélküli felvételek. A KFC-nek sem érdeke a további szarpofozás; korrektül, profin le is zárták az ügyet a maguk részéről, a megfelelő alkalmazottak felfüggesztésével, az 500 ezres jótékonykodással. (Utóbbi egyébként ügyes húzás, s összességében mindkét fél számára nagyszerű image-építő, igazi win-win.) Ha a belső vizsgálat esetleg ki is deríti, pontosan mi történt, az már cégen belül marad, nem fogunk róla a médiában olvasgatni, és addigra már nem is fog senkit érdekelni a történet.


Anno a nyolcvanas évek végén, amikor a kommunista rendszer már csak árnyéka volt önmagának, március 15-ére az SZDSZ szamizdat-hősei szokás szerint odahívták a világsajtót, hogy megmutassák, ahogy megverik majd őket a rendőrök. Utóbbiak erre azonban már nem voltak hajlandóak (bizonyára más volt már a pártutasítás), és minden provokáció ellenére csak annyit mondtak: „Demszky Úr, itt ma nem lesz verés”. Bár verés nem lett, de a média, a nyilvánosság erős fegyver volt akkor is, ma is. És különösen erős, ha alapvetően igazunk van. Fizikailag nyilván Dávid és Góliát küzdelme zajlott volna az újságíró és a kidobó között, így a felvétel és ennek nyilvánosságra hozatala kifejezetten okos módszer. A személyes beszámoló pedig vérprofi újságírói munka, minden részletében kiválóan kidolgozva. Benne a sejtetéssel, hogy felismerték, hogy Index-es (és talán ezért is verték meg), frappánsan beleszőve a whisky-kóstolót is („de azért nem voltam részeg”), az pedig különösen ravasz, hogy direkt „csak” a Facebook-on írta meg, hiszen borítékolható volt (sőt, talán előre megbeszélt), hogy az anyagot majd átveszik a haveri médiumok, s így kap szélesebb nyilvánosságot. Ügyes, na.

Persze a szerző nem ma kezdte. És eddig nem is lenne baj. Index-es és egyéb kollégáival együtt azonban hosszú évek óta mesterei a csúsztatásoknak, a nyegleségnek, a végtelen cinizmusnak, a nihilista rombolásnak, a teljesítmények relativizálásának (kivéve persze a sajátjukét), bármiféle érték, hagyomány folyamatos kiröhögésének. Mindenről és mindenkiről úgy írnak, mintha a saját seggükből vették volna elő; gúnyolnak, aláznak, karaktergyilkolnak. Ezzel az attitűddel járnak-kelnek a világban is. És amikor valaki abból él (és sportot is űz belőle), hogy másokat bánt, sért, méltatlanul lealáz, a klaviatúra és a rendelkezésére álló széles nyilvánosság fegyverével, annak egyszerűen benne van a pakliban, hogy ezt valahol visszakapja. Kőházy Ferenc (Fankadeli) egy kommentjében elég találóan karmikusnak nevezte. Vigyázzunk azonban: ilyenkor kicsit talán úgy érezzük, van igazság a világban, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a karma/univerzum/Isten/stb. egy kidobó formájában hozta el a leckét, de ettől még jogtalanul vertek meg egy embert, ami megengedhetetlen.

Persze a balliberális médiumok „menő” világában ma mindennek neki lehet menni, senkinek a méltósága nem számít. Egy kivétellel: az újságíróké. Ők korunk hősei. És miután minden korábbi hőst meztelenre vetkőztettek, minden tekintélyt és teljesítményt megaláztak, minden mítoszt leromboltak, ők szeretnének felállni a ledöntött szobrok talapzataira. Önmagukat hősként látják, viszont roppantul elcsodálkoznak, amikor az ő méltóságuk sem létezik mások szemében. Nem értik, miért reagálnak az emberek az őket ért sérelmekre ugyanazzal a cinizmussal, amivel ők éveken keresztül álltak másokhoz. Sőt, nem csak hogy nem értik, de ilyenkor jön a teátrális felháborodás is. Az álszentséget, a kettős mércét mindig sikerül csúcsra járatni. Látványosan ki vannak akadva az esetről készült mémeken, a panaszkönyvet elkérő Chuck Norristól a BMW-sig, aki a KFC-vel ellentétben nem teszi ki az indexet… vagy például „zsöszüi KFC” feliraton, amely utal a Charlie Hebdo-nál született, ma már igen uncsi látvány-együttérzésre, de mindezt egy csavarral és egy kis trollkodással megfejeli, pontosan a ma divatos újságírói cinizmust kifigurázva. Erkölcsi életünk őrei, a kényszeres erényfitogtatók azonnal lóbálni kezdik a morális furkósbotot, jönnek a HVG-s, Heti Válaszos, stb. haverok a szokásos, kontextusból kiragadott mondatokkal, a morális dörgedelmekkel. Persze tegyék csak nyugodtan, ismét belesétálva a csapdába; újabb sikertelen karaktergyilkossági kísérletük sok-sok újabb követőt jelent nekem is a Facebook-on. Amit egy sima ottani trollkodással hetek alatt lehet csak összehozni, azt egyetlen ilyen HVG-s írás meghozza. Sokadik eset, amikor a firkászok lejárató igyekezetei pont az ellenkező hatást érik el; igazából illik is ilyenkor megköszönni.

És hogy helyes-e, hogy a kidobó megverte a részeg vendéget? A legkevésbé sem. Van-e mentsége? Nincs. Ne verjenek embereket a kidobók. Soha, senkit. Még akkor se, ha valaki, miután fájdalommentesen, pusztán az egóját sértve kidobták, visszamegy kötekedni. Dobják ki még egyszer, orrvérzés nélkül. Nem szimpatizálhatunk a kidobóval, pusztán azért, mert egy közismerten ellenszenves firkászt vert meg, aki részben önmagának köszönhetően lett áldozat. De ettől még áldozat. Viszont nem hős! És ahogy az újságíró a veréstől nem válik hőssé, úgy a kidobót sem teszi igazságosztóvá az áldozat személye. Az egész történet mintha egy Tarantino-film ZS-kategóriás utánzata lenne. Ahol nincsenek hősök, pozitív szereplők, csak egy-egy adott helyzetben épp egy-egy szerepbe bekerülő rossz és még rosszabb figurák.