Bejárta a világsajtót a hír, miszerint „Hollandia 10 százalékos felelősséget visel a srebrenicai” mészárlásért. Számomra egy kicsit bosszantó, hogy „Hollandia”, mint egész viselne bármekkora felelősséget. Vajon meddig lehet viselni a felelősséget és az milyen körökig terjed? Ez a kérdés a Holocaust óta kísérti a Nyugatot. A felelősség 70 év távlatából is egyre nagyobb köröket vet. Nemrég felmerült az Egyesült Államok részleges felelőssége is: miért nem mentettek meg 25 ezer gyereket. Jelen sorok írója saját fülével volt tanúja annak, hogy 2012-ben egy kanadai történész hasonló alapon Kanada felelősségét vetette fel (amit egyébként a 70-es évek vége óta feszeget az illető). Van olyan magyar történész – a hírhedt Ungváry Krisztián –, aki szerint a második világháború idején „tízezres nagyságrendben voltak a magyar honvédségben olyanok, akik legalábbis láttak ilyet [t.i., hogy a kivégzés helyszínére visznek zsidókat]. »Ne finomkodjunk: ez a holokausztban való részvételt jelenti, mert az részletkérdés, hogy magát a ravaszt ki húzza meg a végén.«

Szerintem viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ki húzza meg a ravaszt. És Srebrenica esetében „Hollandia” sem felelős úgy általában, legalábbis, ami a jogi helyzetet illeti, viszont az akkori holland kormány és katonai vezetés adott tagjai azok, hiszen a Dutchbat kéksisakos zászlóalj részben az ő irányításuk alatt állt.


A fenti posztmodern elmebaj és bűntudati kultúra okozta jelen esetben a 10 százalékos felelősség formuláját is. Végül is mit jelent a 10%? A 8000 áldozatból 800 fő? Vagy testsúly szerint 8000 bal lábat? Esetleg anyagi okai vannak a 10%-nak, ha beindulnak a kártérítési perek? A 10%-os felelősség a jurisztokrácia, a jogászkodás és a jogászok uralmának világos jele. Miért pont 10, és nem 9,5 vagy 11,2? Ez hogy jött ki? Ha lehetek egy kicsit maliciózus, inkább úgy fogalmaznék: én 10 százalékban megértem azokat a hollandokat. Mert végül is ki akarna idegen emberekért meghalni? Persze felmerül a kérdés, hogy „minek mentek oda”, különösen akkor, ha összehasonlítjuk a gyávaságukat és a teljesítményüket az 1961-ben Kongóban hősiesen küzdő ír ENSZ-századéval.  Jelen esetben nyilván azért voltak ott a Dutchbat holland katonái, mert a holland véleményformáló, liberális értelmiség számára az nem volt opció, hogy kimaradnak a szeretetszolgálatnak képzelt buliból. Ez a véleményformáló értelmiség Hollandiát jótét lélekként, állami szintű jószolgálatként képzeli el a mai napig, amely majd segít a rakoncátlan, bárdolatlan közép-európai, meg balkáni hülyéknek megtanítani a demokráciát. De lehetőleg úgy, hogy ne kerüljön sokba.

És ezzel máris megnyitottuk a lehetséges felelősök sorát. Százalékokat nem is próbálok kiosztani, mert a végén a szerbeknek alig maradna valami.

  1. Az ENSZ vezetése. Totál elmaszatolva, a felszerelést nélkülözve, világos cél, értelem és feladat nélkül lettek kiküldve a kéksisakosok. Ezt miért vállalta az ENSZ? A magam részéről egyébként nehezen tudnék olyan ENSZ-missziót mondani, amely sikeres lett volna. Hidegháborús ködevészet, a világmegváltó álmok lejárt szavatosságú gyülekezete az egész ENSZ.
  2. Az Amerikai Egyesült Államok akkori vezetése. 1992. március 18-án ugyanis az Európai Közösség Békekonferencián olyan megállapodást sikerült kialkudni, amelyet mind a három fél – horvát, mohamedán bosnyák és szerb – is elfogadott. 10 nappal később azonban, Warren Zimmerman, a belgrádi amerikai nagykövet meglátogatta Alija Izetbegovic bosnyák elnököt. A látogatás után hogy, hogy nem, Izetbegovic visszavonta a béketerv ratifikálását. Zimmerman a feltételezések szerint otthoni utasításra teljes amerikai támogatást ígért a bosnyákoknak, és a konfliktus egészen odáig tartott, amíg a Clinton-féle békeszerződést alá nem írták Dayton-ban – kialakítva ezzel a „kontrollált instabilitás” egyik újabb zónáját. Egyvalami kiderült: „Európa” nem úr a saját háza táján sem, hanem az Egyesült Államok diktál.
  3. A helyi bosnyák erők. Ők ugyanis – védett zóna ide-vagy oda – nagyon is gyakran vezettek rajtaütéseket a környékbeli szerb falvak ellen, amiben bizony szerb civilek is életüket vesztették.
  4. Ráadásul a bosnyák vezetés ellenezte és le is állította a civil lakosság 1993-ban megkezdett evakuálását – mondván, hogy ez a szerb etnikai tisztogatást végzők kezére játszik.

A sort folytatni lehetne. Srebrenicához ugyanis nagyon hosszú út vezetett. Az 1995-ös mészárlás előtt fél évszázaddal például a horvát usztasák és a bosnyák mohamedán SS-alakulatok gyilkolták a szerbeket éppen ezen a környéken. Ha távolabbra ugrunk vissza, akkor újabb és újabb köreit találhatjuk a vérbosszú egyes felvonásainak.

Nekünk, magyaroknak, elég azonban arra gondolni, hogy az évszázados politikai felelősséget azok a régen halott szerb, francia és orosz politikusok viselik, akik kiprovokálták az első világháborút, illetve azok a brit és francia vezetők, akik aktívan elősegítették Jugoszlávia létrehozását. Az elmúlt évszázadban ugyanis az egyetlen hatalom a térségben, amely vérfürdők és elnyomás nélkül a törvényt és a rendet fenntartva előmozdította a gazdaság növekedését és a jólétet, az az Osztrák-Magyar Monarchia volt. De a nyugatiak úgy gondolták, és gondolják, hogy jobban tudták és tudják. Azonban a halottak mindig a helyiek közül kerülnek ki. Mára pedig az 1995-ös daytoni megállapodás is lényegében halott, és Törökország újra kinyújtotta kezét a Balkán felé.

A srebrenicai áldozatok haláláért – ahogyan az 1944-es magyar délvidéki áldozatokért is – végső soron azok a szerbek a felelősek, akik kiadták a parancsot, és akik meghúzták a ravaszt.

 

(Kép forrása itt.)