A XX. századdal az a baj, hogy az összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy igazak. Április 13-a a katyni áldozatok emléknapja.
1940 kora tavaszán a katyni erdő mélyén fekvő Kecske-hegy környékének csendjét teherautózúgás, kutyaugatás, bulldózerek hörgése és lövések zaja verte fel. Egyébként igazi, Isten háta mögötti hely volt, és nem is valami túl vidám; a kelet-európai erdős síkság méla szomorúsága alól a Kecske-hegy sem volt kivétel.
Ekkor azonban nem a szomorúság lett a jellemzője a hegynek-, sőt dombnak is alig nevezhető halomnak. A Kozelsk környéki erdők egyenesen az iszonyat színhelyévé váltak, a gonoszság, a bűn és a tömeges halál rettenetének központjává. A zárt teherautókon ideszállított lengyel tiszteket a szovjet őrök kiráncigálták a rabszállítókból, és dróttal hátrakötötték a kezüket, majd a gödrök szélére állították őket. A lengyelek elé borzasztó látvány tárult: néhány perccel korábban tarkónlőtt bajtársaik holttestei, mint a szardíniák hevertek, akkurátusan elrendezve, soronként egymásra pakolva. Hóhéraik közül néhányan lent sétálgattak a gödörben, bele-bele döfve bajonettjüket egy-egy megvonagló testbe. Másokat csak arréblökve igazgatták a sorokat. Azután újabb lövés dördült fent a gödör szélén, és újabb hulla zuhant a tömegsírba.


Az események hátterét bár ismerjük, nem árt felidézni. Sztálin 1939 nyarán megkötötte szövetségét Hitlerrel, hogy együttesen fel tudják osztani az európai kontinenst. A Moszkvában tárgyaló Ribbentropp német birodalmi külügyminiszter úgy érezte magát, mintha otthon, régi párttársai között italozna. Az egyezmény része volt Lengyelország kettéosztása is. A szovjetek sunyin megvárták, amíg Hitler elfoglalta Varsót, majd a lengyel állam megszűnésére hivatkozva hátba támadta a hősiesen küzdő lengyeleket. A lengyel alakulatok némi harc után letették a fegyvert a szovjetek előtt, míg mások keresztülvágták magukat a Kárpátalja visszafoglalásával létrejött magyar-lengyel határ felé (Románia fogságba vetette a hozzá menekülteket). 100 000-nek sikerült a magyar határon átjutni. A szovjetek és a németek először közös parádékat rendeztek, majd nekiláttak Lengyelország megszüntetésének. Közös bizottságokat is alakítottak a helyi ügyek elintézésére, a lakosok ide-oda tologatására, illetve a letartóztatások végett. A szovjetek a saját térfelükön azután úgy igazából nekiláttak a munkának. Körülbelül 100 000 embert tartóztattak le a már rabságban sínylődő hadifoglyokon kívül, és nagyjából 1 millió embert eldeportáltak, a GULAG és a GUPVI lágereibe, vagy kényszerlakhelyekre, például Kazahsztánba. Több, mint a felük nő volt.
De mi történt a hadifoglyokkal? Hosszadalmas kihallgatás és agitáció után, 1940. március 5-én Levrentyij Bérija, a szovjet állambiztonság feje egy feljegyzésben fordult Sztálinhoz. Azt javasolta, hogy 25 700 javíthatatlan nacionalista és ellenforradalmár lengyel tisztet és tisztviselőt végezzenek ki. Sztálin és a Politikai Bizottság öt tagja – Molotov, Mikojan, Kaganovics, Vorosilov és Kalinyin – jóvhagyta a tervet. Nagyjából 22 000 foglyot végeztek ki végül is, április 3-tól kezdődően. Egyeseket a tömegsírok szélén, másokat pincékben végeztek ki. Az egyesével végrehajtott kivégzések minden éjjel folytak, kivéve május 1-ét, ami ünnepnap volt a Szovjetunióban. Nemcsak lengyelek, hanem született ukránok és belaruszok is áldozatul estek, hiszen ők is szolgáltak a lengyel hadsereg tisztjeiként. A kivégzettek közül nagyjából 2000 lengyel zsidó is volt, köztük a fő tábori rabbi is. Magyar áldozat is volt: Korompay Emmánuel Aladár kettős állampolgár, a varsói egyetem magyar lektora, az első magyar-lengyel szótár szerkesztője, ekkor tartalékos százados. Ő már 1920-ban a lengyel hadsereg önkénteseként harcolt a szovjetek ellen. Sztálinnak egyébként az akkori fiaskóért is volt törleszteni valója, hiszen 1920-ban a hírhedt Vörös Lovashadsereg politikai biztosa volt, amely hadsereg Zamosc mellett szenvedett vereséget – nem utolsósorban a lengyeleknek nyújtott magyar hadianyagszállítások miatt.
A tömegsírokra facsemetéket ültettek, és nagyjából egy-két évig a feledés homálya borította a sötét helyszíneket. Az 1941-es német támadás után ugyan a szovjetek engedélyezték egy lengyel hadsereg megalakítását, de az életben hagyott tábornokok kényelmetlen kérdéseket tettek fel a hiányzó 20 ezer tisztről. Azt a választ kapták, hogy Mandzsúria környékén nyomuk veszett.
A sírokat már 1942-ben megtalálták a németek által munkaszolgálatra kirendelt lengyelek, de a bomba 1943. április 13-án robbant. A német Birodalmi Rádióadó ezen a napon tette közzé, hogy egy 28 méter hosszú és 16 méter széles tömegsírra bukkantak, ahol 3000 lengyel tiszt holtteste 12 rétegben egymásra pakolva feküdt. A németek persze kiaknázták a propaganda-lehetőséget, és az Európai Vöröskereszt bevonásával folytatták le a vizsgálatot.
A szovjetek azonnal hárítottak, és a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére a németekre kenték az egészet. Megszakították a kapcsolatot a londoni emigráns lengyel kormánnyal, sőt, később annyira elszemtelenedtek, hogy Rugyenko szovjet főügyész még a nürnbergi perekben is fel akarta hozni a vádak között a katyni mészárlást. A németek által szervezett Vöröskereszt vizsgálatban részt vevő európai orvosprofesszorokat a háború után elhallgattatták, a magyar Orsós Ferencet meg is hurcolták. Aki tudott Katynról – mint például Wallenberg – az nem sok jóra számíthatott a szovjetektől.
De hogy viselkedett Anglia és a Amerika? Churchill képmutatóan széttárta a kezeit a lengyelek küldöttsége előtt, és annyit jegyzett meg együttérzően: „A bolsevikok nagyon kegyetlenek tudnak lenni”. Ugyanakkor Sztálinnak nyilvánvaló tette, hogy „erőteljesen ellenezni” fogja a Vöröskereszt által végzendő vizsgálatokat. A lengyelek mellé delegált nagykövet, O’Malley ezt írta: „Anglia jó hírnevét használtuk erre, mint ahogyan a gyilkosok a facsemetéket használták, hogy elrejtsék a sírokat.” A brit kormány minden lehetőséget felhasznált, hogy a lengyeleket visszatartsa attól, hogy nyilvánossághoz forduljanak, egyúttal a sajtót is figyelmeztették. Az amerikaiak még cinikusabban viselkedtek: Roosevelt elnök úgy vélte, hogy a lengyelek „hibát követnek el” azzal, hogy vizsgálatot követelnek. „Úgy gondolom, hogy Churchill miniszterelnök meg fogja találni a módját annak, hogy a londoni emigráns lengyel kormányt rávegye, hogy józanabbul viselkedjen” -írta levelében. Sőt, mielőtt a nácik nekiláttak volna a propagandakampánynak, az amerikai katonai hírszerzés március 28-i összefoglalójában ezt olvashatjuk: „Hogyha a Katyn-i ügyről van szó, csak akkor vagyunk ebben érdekeltek, ha a jelentés a németek felelősségét állapítja meg.”
A kis nemzetek sorsa akkor sem számított a birodalmaknak, sőt, még zavarta is őket. Azután a titkokra fény derült: 1990-ben a szovjetek beismerték az elkövetett bűnöket. Az angolszászok azonban soha nem kértek bocsánatot bűnrészességükért. A XX. század sötét összeesküvéseiről mostanra sorra lehullott a lepel. Vajon a XXI. század elejének újabb bűncselekményei mikor fognak lelepződni? Egy biztos: sem a birodalmak természete nem változott, sem pedig a közép-európai szabad nemzeteké.

(Kép forrása itt.)