Utoljára az ütötte meg a fülemet, hogy egyesek, a sajtószabadság lelkes hívei, azt állítják, hogy hazánkban most aztán végképp vége a sajtószabadságnak. Ennek bizonyítékaként különböző orgánumok megszűnését, illetve anyagi nehézségeit szokták felemlegetni. Az nem zavarja őket, hogy ezen véleményüket a legkülönbözőbb sajtótermékekben és televíziókban teszik közkinccsé, szabadon. Szerintük ugyanis meg kell különböztetni a véleményszabadságot a sajtószabadságtól. Ez roppant furcsa elgondolás, és ahhoz, hogy jól lássunk ebben a kérdésben (is) bizonyos fogalmi tisztázásokra lenne szükség. Erre teszünk kísérletet alább.


 Mindenek előtt azt kell belátnunk, hogy a sajtószabadság nem más, mint a szólásszabadság egy sajátos esete. A szólásszabadság magában foglalja azt is, hogy véleményünket, vagy az általunk tudni vélt tényeket a sajtó útján is közkinccsé tegyük. A kettő nem választható el egymástól, egymás nélkül nem léteznek. Kezdetben, mikor a szólásszabadság joga megfogalmazódott, logikusnak tűnt, hogy a szabad vélemények azután nyilvánosságot is kapjanak. Így született meg a sajtószabadság követelése. Ám a sajtó, mint tevékenység, és mint szervezet, igen hamar – gyakorlatilag azonnal – a különböző politikai erők hatalmi törekvéseinek eszközévé vált. Természetesen – a kapitalizmus hajnalán vagyunk – azonnal megjelent a pénz is, és mivel az ember általában nehezebben viseli a has éhségét, mint a lélekét, megjelentek a mindenre kapható tollforgatók is. A sajtó hatalmi ággá vált, annak minden következményével együtt.

Magyarországon a sajtó jogi-alkotmányos szabadsága hibátlan. Bárki alapíthat Tv-t, nyomtatott vagy írott sajtóterméket, elmondhatja a véleményét a közösségi médiában, mindenféle korlátozás nélkül, pontosan úgy, ahogy bármely demokráciában. Az, hogy rendelkezik-e ehhez elég pénzzel, idővel, tudással, az más kérdés. Kapitalizmusban élünk, és ezt is akartuk. Ez a rendszer pedig a szabadságot az egyenlőség elé helyezi, ami a gazdasági életet illeti. Itt bizony úgy van, ahogyan azt Marx elvtárs helyesen látta: az egyenlőség azt jelenti, hogy a milliomos is alhat a híd alatt.

Most a sajtószabadság lelkes hívei úgy érvelnek, hogy mikor ők az interneten közzétehetik állításaikat, az nem sajtószabadság, hanem a véleménynyilvánítás szabadsága. Mintha a kettőt meg lehetne egymástól különböztetni. Látszólag kétirányú érvelést használnak. Az egyik kifogásuk, hogy bezártak bizonyos ellenzéki sajtóorgánumokat, a másik szerint pedig a meglévők fenntartásához az állam hirdetési megbízásokkal nem járul hozzá. Persze látható, hogy mindkettő ugyanoda fut ki, a pénzre.

Ami az első kifogást illeti, nekem az a személyes tapasztalatom, hogy az összes libsi ismerősöm, akik mindenre, még tüntetni is hajlandóak voltak a Népszabadsághoz hasonló orgánumok érdekében, egy dolgot nem tettek meg: egyiküknek sem volt előfizetése az adott sajtótermékre. „Vitam et sanguinem sed avenam non” (Életünket és vérünket, de zabot nem.) – ahogyan a karok és rendek már Mária Teréziának is megmondták. Annyira azért nem voltak elkötelezve az ellenzéki ügynek, hogy havonta áldozzanak rá valamennyit, tulajdonképpen valószínűleg nem is sokat. (Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mennyibe kerülhetett a Népszabadság, a kezembe nem vettem soha.) A jeles orgánumokat nyilván nem zárták volna be, ha lelkes olvasók összedobják a készítés költségeit.

A másik kifogás – az állami hirdetések elmaradása – érdekesebb kérdés. A sajtó hangneme hihetetlenül eldurvult az utóbbi években. Hogy ezt ki kezdte, annak felfejtése messzire vezetne, de én azt hiszem, a végén ahhoz az óvodai jellegű magyarázathoz jutnánk, miszerint úgy kezdődött, hogy az egyik visszaütött. Mármost hogyan lehetne azt elképzelni, mikor az egyik oldalon a migráció ártalmatlan voltáról, a Soros-terv nemlétéről és a kormány ezzel kapcsolatos megtévesztő kampányáról olvashatunk, a másikon meg egy Stop Soros hirdetés van? Arról nem is beszélve, hogy eddig bármelyik haladó orgánum kapott állami hirdetést, azt a többiek azonnal kollaboránsnak, árulónak, behódolónak nevezték.

Ami pedig azt a romantikus összeesküvés elméletet illeti, hogy a „rendszer” úgy megfélemlítette a nagyvállalatokat, hogy azok nem „mernek” ellenzéki orgánumokba hirdetni, az egyszerűen marhaság. Mint azt láthattuk ez még az amerikai elnöknek sem megy.

Valami olyasmi bontakozik ki a libsi sajtómunkások megnyilatkozásaiból, hogy szerintük valami módon a kormánynak kéne finanszírozni az ő tevékenységüket, pusztán azért, mert ez lenne a „sajtószabadság”. Ez merőben új elgondolás, hiszen eddig soha, sehol nem volt ilyen. Teljesen nyilvánvaló az ok is, amely mozgatja őket. Nem az a probléma, hogy a véleményüket nem tudják elmondani, vagy, hogy a sajtó nem szabad. A probléma a honoráriumok elmaradásával van. A „sajtószabadság” féltése mögött egzisztenciális bizonytalanság lapul, és – mivel olyan csoportról van szó, akinek a szava messze hangzik – ennek hangot is képesek adni. Így tekintsünk ezekre a vádakra.

 

(Kép forrása: itt.)