Olaszország a migrációt tekintve ma Európa egyik (ha nem a) legkiszolgáltatottabb országa. Tranzit-országként és végállomásként is kitüntetett jelentősége van. Észak felé rengetegen szeretnének átszáguldani rajta, de igen sokan meg is akarnak telepedni itt. Miközben – és ezt pillanatra se feledjük - a migráció jelenleg csupán az egyik probléma Itália bajainak sorában.    


Renzi mea culpája figyelemre méltó. A várható vereség hatására, nincs kizárva, tartósan így is gondolja majd, végtére a tények, amelyekkel az elmúlt években a balközépnek szembesülnie kellett, igen makacs dolgok. Most már nem lehetne avval előhozakodnia, mint amivel egykor a német filozófus, Fichte hozakodott elő, hogy tudniillik, ha a tények nem illeszkednek a konstrukciókhoz, „annál rosszabb a tényeknek”.

Ugyanakkor Renzi párttársa és egyben utóda, a jelenleg még miniszterelnök Paolo Gentiloni múlt héten Berlinben az európai uniós menekültügyi rendszer reformjának ügyében olyannyira egy húron pendült Angela Merkellel, hogy olasz legyen a talpán, aki mondandóját meg tudta különböztetni a hivatalos német állásponttól. Márpedig ez szükségképpen azt is jelenti, hogy Gentiloni és Renzi véleménye azért nem teljesen esik egybe.        

Kampányfogás volna? Az egyik ilyen, a másik olyan hangszeren játszik, hátha ezzel maximalizálni tudnák balközép választóik számát?

Aligha. Ez a „vélemény-munkamegosztás” a hatalom megtartásához ma már igencsak kevésnek látszik, legalábbis ami az egyedüli kormányzás lehetőségét illeti.

Mértékadó előrejelzések szerint a kormányzó Demokrata Párt 23 százalékkal jelenleg csupán a harmadik helyen áll a versenyben. A Silvio Berlusconi köré tömörülő jobboldali pártkoalíció ennek majd a dupláját, 38-40 százalékot mondhat magáénak, míg az elitellenes, „populista” Öt Csillag Mozgalom a maga 28 százalékával ugyancsak megelőzi a demokratákat.

Akár valamilyen koalíciós felállás is kisülhet ebből, noha Berlusconi szokásosan magabiztos. Nyelvével már meg is nyerte koalíciójának a választásokat (40 százalékkal kormányt lehetne alakítani), miközben jogerős elítélése miatt a „lovag” személyesen nem tölthet be semmilyen kormányzati pozíciót.

Merkelnek március 4-e után mindenképpen bonyolultabb olasz belpolitikai helyzettel kell számolnia. Neki, a jobboldali német politikusnak bizonyára nehezebb dolga lesz az olasz jobboldallal, mint volt a balközéppel, még akkor is, ha végül Itáliában is jobb-bal koalíció alakul ki. S komoly nehézségei korántsem csupán a migráns-kérdésben támadhatnak velük.

Persze hol vannak már a régi - „szép, tiszta” - ideológiai képletek?!

Csak egy biztos. Európa mediterrán régiója márciustól még inkább labilissá válhat, és nem kizárólag a migráns ügy miatt. Felboríthatja a változás a német-francia uniós politika egészét is, elváshatja a Merkel-Macron tengelyt. Hiszen nem valószínű, hogy a gazdaságilag küszködő görögök, a katalán (és a baszk) törekvésekkel vívódó spanyolok, valamint a migránsözön mellett még a bankcsőddel is riogatott olaszok lelkesen tapsolnak majd annak a föderációs tervnek, amelynek részleteiről egyébiránt Merkel és Macron sem egyeztek meg. (Sőt tulajdonképpen az sem dőlt el még, hogy a gazdag és „szorgos”, protestáns Észak felől nézve Franciaország a „lusta”, katolikus Délhez, avagy ennek ellenére mégiscsak a kemény maghoz tartozik-e…)

Renzi tehát mintha már ezekre az új időkre készülne.

Ideje volt.

 

(Kép forrása itt.)