Politikusok gyakorolhatják is az utóbbit, Orbán Viktor Tusnádfürdőn pár napja meg is tette ezt, amikor tudatosan leegyszerűsítve kijelentette, hogy a baloldal azért nem szereti a magyarokat, merthogy magyarok. Politikusoknak nincs kötelezettségük pontos definíciókra, árnyalt magyarázatokra, támogató lábjegyzetekre, annál inkább egyetértő tekintetekre. Csakhogy amit a politikai arénában egy politikus csinál, azt egy elemző – elvileg távol a harcmezőtől – lehetőleg ne engedélyezze magának.

Tóth Csaba a Magyar Narancs online felületén „Nemzet és baloldal” címmel a minap jegyez egy írást, melyben elemzőként reflektál Orbán fenti véleményére, s ennek kapcsán a közelmúltból véve a példákat, arra a következtetésre jut, hogy a baloldalnak azért nincs releváns válasza a jobboldal nemzetfelfogására, mert az MSZP szemlélete nem elég liberális.

Mintha ismerősen csengene, ugye? Nem csoda, hiszen meglehetősen régi nóta.


Sőt Tóth ezt még fokozza is, azt mondja, hogy az MSZP „nemzeti szárnya” /idézőjel tőle/ a nemzet fogalmát az antiliberalizmussal azonosítja. Igen? Hol? Keresem a bizonyítékot, de el kellene némi segítség, mindent azért én sem olvashatok.

Mindez aztán azt eredményezi, hogy a balliberális oldalon nincs a nemzetről „egységes narratíva”, ami Tóth szerint – a fentiekből ez logikusan következik – nyilván csak a liberális olvasat lehetne. Ezzel persze maga is észrevétlenül harcos résztvevőjévé válik a balliberális politikai mezőn belül régóta zajló küzdelemnek, amely egyebek mellett arról is szól, hogy a nemzetfelfogás ügyében ki viselje a nadrágot. Költői kérdés. Természetesen a liberálisok.

Némi korrekciós szándékot Tóth azért mégiscsak fölfedez a közelmúltban: Medgyessy Péter törekvését a „nemzeti közép” megteremtésére például ilyennek véli. Viszont Gyurcsány Ferencnek a 2004-es népszavazás során, a határon túli magyarok számára megadandó kettős állampolgárság dolgában folytatott ellen-kampányát negatív baloldali fejleménynek ítéli. Pedig ha szerzőnk konzekvens lenne saját politikai iránytűjéhez, fölfedezhetné, hogy Gyurcsány akkor és ott következetes liberális álláspontot képviselt, nem akart állampolgári jogokat „ajándékozni” a határainkon túli nemzetpolgároknak. Ennek vajmi kevés köze volt a baloldalhoz, ha csak az nem, hogy ő volt az MSZP prominense, az ő narratívája volt a meghatározó.

Állampolgár és nemzetpolgár fogalmi különbségeiről értelmes elméleti vita folytatható a liberálisokkal, de az akkori MSZP sem vette föl e vita fonalát, Szili Katalin berzenkedett csupán, de maga a párt csak azzal járult hozzá a konkrét ügyhöz, hogy a kettős állampolgárság megadása esetén sokmilliós munkaerő-piaci túlkínálattal riogatott. Álláspontjuk így egyszerre volt teoretikusan liberális, gyakorlatilag pedig tőről metszetten populista.

(Kép forrása: itt.)

Nota bene, a napi politika sosem segítette a magyar baloldalt vonatkozó eszméi tisztázásában. Sajnálatos, hogy most sem ösztönzi erre, amikor pedig a népvándorlás elemi erővel teszi napirenddé a kérdést. Igaz, a nemzet és a baloldal dilemmájának gyökere sokkal régebbi keletű. Az 1789-es francia forradalom, a Marseilles dallama, szövege emelte politikai valósággá a nemzetet Európában, miközben a forradalom egyik főalakja, főideológusa azt is kimondta: a szegényeknek nincs hazájuk. Ez a kettősség, hogy ne mondjam, skizofrénia sokáig – lényegében mindmáig – tovább él a baloldalon, de előbb-utóbb fel kell majd oldani, különben a magyar baloldalra még jobban ráragad a vád, hogy nem szeretik a magyarokat. 

Volna rá igény, ámbár legkevésbé a baloldali politikusok részéről.