Csakhogy az iromány fenntartás nélküli elfogadásával az ellenzék ország-világ előtt a saját impotenciájáról állítja ki a bizonyítványt. „Elkövetni” mindazt, amit a jelentés tartalmaz, csak úgy lehetséges, ha a kormányerőkön kívül senki más nem focizik a pályán: ha nincs se politikai ellenerő, se szellemi alternatíva. Márpedig azt még a jelentés sem vonja kétségbe, hogy lehetne. Annak rendje-módja szerint Magyarországon időről-időre demokratikus parlamenti választások vannak: a kormány elvileg tehát leváltható, ha létezne, aki gyakorlatilag le tudná váltani.

Létezik?

És ha nem, vajon miért nem?

S ha nem, abban ki a hibás?

Judith Sargentini és Ujhelyi István szocialista EP-képviselő.


Továbbá azt is megérthetnék az említett hölgyek-urak, hogy a külső erőkbe vetett csodaváró bizodalmukkal éppenséggel a kormányt erősítik. Tapsolhatnak bármily lelkesen a jelentésnek, társadalmi bázisuk ettől percenttel sem erősödik, sőt. Akit nagyon támadnak, előbb-utóbb általában elnyeri a többség rokonszenvét. A „muszkavezető” fogalma politikai kultúránkban egyébként sem cseng valami jól - itt és most a kívülről jövő „segítség” mindenkori belső támogatóit értve ezen. A kormány hátországa így akár még izmosodhat is.

Persze az ellenzék ma többnyire egzisztenciális frontharcosokból áll, akik a normál elmeállapotú politikusoknál azért jóval frusztráltabbak. A látszat ellenére ők nem a kormánytól, hanem egymástól féltik egzisztenciájukat, a frontvonalak nem annyira köztük és a kormányzat között, sokkal inkább az egyes pártocskákon belül húzódnak. Média-felületeken zajló „gigászi” csatáikat azonban egyre kevesebben követik figyelemmel, az ellenzéki színház társadalmi nézőtere üres. Némi malíciával szólva, talán már igényesebb családtagjaik se tartoznak a feszülten érdeklődők közé.

Ráadásul a világot is elképesztően korszerűtlen szemlélettel értelmezik, ha ugyan egyáltalán. Olybá tűnnek, mint ama japán katona, aki hosszú éveken át harcra készen bolyongott a dzsungelben, nem értesülvén róla, hogy régen vége a II. világháborúnak. Szólhatna már az ellenzéknek is valaki, hogy ez itt most nem ugyanaz a meccs, nem a komcsik és a nácik küzdelme folyik, a régi stigmákat nyugodtan el lehet felejteni. Nota bene, a világ proletárjainak nem akaródzott egyesülniük, pedig a tőke aztán tényleg globálissá tágította az osztályharcot, de valahogy még ez sem gerjesztette egyesülésre a proletárt. Keresni kellene hát valami mozgósítóbb erejű antagonizmust…, legalábbis ami az úgynevezett baloldali ellenzéket illeti.

S amennyiben igazából politizálni akarnának, el kellene jutniuk végre a második mondatig. Az első és mindmáig egyetlen (unalomig ismételt) mondat úgy szólt, hogy Orbánnak mennie kell, pont. De hogy utána mi jönne, azt nemigen cizellálták, a tagadás lázában szezon a fazonnal, ocsú a búzával, Magyar Gárda a Spinoza házzal kissé összemosódott.

Az önálló második mondatnak most külön-külön is neki láthatnának, a Sargentini-jelentés objektív kritikája erre jó alkalmat adna.

Ígéretesebb megoldás volna, mint a csodaváró politikai Viagra.      

 

(Kép forrása itt.)