Vegyük a magyarországi politikai rajongás tárgyait. Vannak egyrészt az ún. „atlantisták”, akik az Egyesült Államok minden külpolitikai lépését igazoltnak látják, helyeslik azokat. Szerintük egy szövetséges kapcsolat a hiánytalan egyetértést jelenti. Vannak aztán az „oroszpártiak”, akik Putyin személyében afféle „konzervatív megújulást” látnak, aki fellép a „nyugati liberális dekadenciával” szemben. Utóbbiak az atlantistákhoz hasonlóan az oroszok minden egyes lépését igazoltnak látják. Ezek a vélemények nem a külpolitikai gondolkodás, hanem inkább a politikai messianizmus kategóriájába tartoznak.

(Obama és Putyin a tavaly novemberi G20-csúcstalálkozón.)


Mi sem természetesebb ugyanis annál, hogy két szövetséges nem ért egyet valamiben, vagy, hogy egy ország mégiscsak fontosnak tartja a szuverenitását, és bizonyos ügyekbe nem tűri a beleszólást. Ezt a hozzáállást azonban az „atlantista” klub tagjai azonnal Amerika-és Nyugat-ellenességre fordítják le, mintha az amerikai külügyminisztériumban összegződne és jelenne meg hiánytalanul akár a „Nyugat”, akár „Amerika” szubsztanciája. Mellékesen megjegyzem, a jelenlegi amerikai vezetés még az amerikai érdeket sem, vagy rosszul érvényesíti, de ez legyen az ő bajuk.

A másik esetben az a meglepő, hogy főként jobboldaliak (?) rajonganak Putyinért és az ő Oroszországáért, ezért próbálnak belőle egy újfajta nacionalista vagy konzervatív ikont faragni. Fáradhatatlanul bizonygatják, hogy neki nincs köze a szovjet múlthoz, sőt annak antitézise. Számukra kicsit kényelmetlen lehet, amit az orosz vezető nemrég mondott egy beszédében. Ebben arról beszél többek között, hogy szerette és ma is szereti a szocialista és a kommunista eszméket, de azt is mondta, hogy a kommunista eszme hasonlatos a Biblia gondolataihoz – ez utóbbit akár egy kezdő alterbalos is mondhatná a Társadalomelméleti Kollégiumban. Akik ismerik Putyin orosz múlthoz való viszonyát, azok persze nem lepődtek meg ezeken a mondatokon. Putyin valóban nacionalista, ám a Szovjetunió nála beleilleszkedik a dicső nemzeti múltba. Már csak az a kérdés, hogy mit szeressen egy magyar nacionalista vagy konzervatív ezen, meg a híresen konzervatív építményen, a kommunista Szovjetunión?

Ezek a politikai rajongók valójában a műfajban tévednek el. Nyilván úgy gondolják, hogy ha valakinek mondjuk nem tetszik az amerikaiak ukrajnai kavarása – és okkal nem tetszik – annak automatikusan oda kell állnia Putyin mellé. Akiknek pedig nem tetszik Putyin, azoknak automatikusan az amerikaiak mellé kell állniuk. Ezek a „klubok” a rajongás közepette épp a magyar érdeket tévesztik szem elől.

A klubok tagjai ugyanis szeretik ezt vagy azt a vezetőt vagy országot. Épp ezért a műfajtévesztés. Szeretni kell – vagy legalább is érdemes – a családunk tagjait, a feleségünket, a barátainkat. A szentimentalizmus pedig a hollywoodi romantikus filmekbe való, nem a külpolitikába. Nincs mit „szeretni” Putyinon vagy Obamán. Az a kérdés, mi az ország érdeke, ezért bármelyik féllel a kapcsolatot nagyon is pragmatikusan érdemes kezelni. Mivel hazánk a monarchia bukása óta nem hatalmi tényező, ezért – bármilyen paradox is – helyzete akkor stabil, ha az őt körülvevő, vagy rá befolyással lévő nagyhatalmak helyzete dinamikus. Minél kevésbé tud egy közülük jelentős hatást gyakorolni, annál nagyobb a mozgástere (no pun intended).

Egy példa: a rajongók hajlamosak párás szemekkel csodálni azt a lehetőséget, hogy találkozik a német technológia és az orosz nyersanyag (meg ehhez hozzátenni, hogy a szemét amerikaiak ezt akarják megakadályozni). A kérdés már csak az, hogy mi hogy jönnénk ki a megerősödő német-orosz tandemből? Korábban, amikor ez létrejött, hogy jöttünk ki belőle? Egy klasszikus szerint – gy.k. a magyar miniszterelnökre gondolok – a német-orosz szövetség kialakulásakor érdemes kimenni a hátsókertbe, megnézni, megvannak-e még a gyerekek. Ha egy konkrét amerikai törekvés gyengíti a német törekvéseket, az könnyen egyezhet a magyar érdekekkel. És ezért nem kell „szeretni” az amerikaiakat.

A politikától bármiféle megváltást várni fölösleges. A különféle rajongói klubokból pedig érdemes kilépni, és belépni a „magyar klubba”. Onnan nézve a nagyhatalmak vezetői annyiban fontosak, hogy elősegítsék a mi érdekeinket, amennyire ez csak lehetséges. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis a magyar érdek valójában csak nekünk fontos, és senki másnak.