Ekkor jelent meg egy Nikolaus nevezetű pásztorgyerek a Rajna-vidéken, aki beszédeivel hamarosan számos követőre tett szert. Szavára el is indultak mintegy harmincezren – közöttük sok gyermek és fiatal – a Szentföld felszabadítására. Az úton az éhség és a járványok megtizedelték őket és végül Itáliába érve a maradványaik tulajdonképpen feloszlottak, miután, Nikolaus ígérete ellenére, a tenger nem nyílt meg előttük, hogy eljussanak Jeruzsálembe. Ez a történet – melyet a történészek amúgy keresztbe-hosszába vitatnak – jutott eszembe, elnézve az ellenzék legújabb lieblingijének, Blankának szerepléseit.

Mert amit látunk, az nem más, mint politikai pedofília. A látszatpolitizálás eszköze, mely nem más mint a bulvármédia beemelése a politikai közegbe, az új hús utáni olthatatlan vágyakozás, a kattintásszám, a nézettség növelése. A gyerek és a kutya ellenállhatatlan – tanítja a média – keressünk hát ilyeneket. Ha ilyet lát, hall az ember az első reakciója a düh. Bayer kollégával ellentétben, nálam ez a düh nem a szerencsétlen leányzó ellen ébredt, hanem azok iránt, akik bujtogatják, akik mögötte állnak és akiknek nem nagy ár ennek a szerencsétlennek a sorsa azért, hogy – reményeik szerint – üssenek egyet a kormányon. Nem tudom, nem tudjuk, hogyan került Blanka arra a bizonyos színpadra, ahol aztán megcsillogtatta retorikai képességeit. Ki hívta meg és miért? Vagy bárki felmehetett aki akart? Pedig jó lenne tudni.


A második érzés már a szánalom. Egy 18-19 éves ugyanis – bármit mondanak is egyébként a haladók – még gyerek. Abban a tekintetben legalábbis biztosan, hogy nem képes még egyedül tájékozódni az őt körülvevő világban. Tapasztalatokat kéne szereznie és tanulnia, hogy ezeket a tapasztalatokat rendszerezni, értékelni tudja. Meg kéne küzdenie a pubertáskor zavaros késztetéseivel, a lázadással, a csak azért is ellentmondás vágyával. És ezeket nem egyedül kellene csinálnia, nem magára hagyva, hanem a családja, az iskola, a felnőttek segítségével. Szinte szégyelli leírni ezeket az ember, hiszen olyannyira nyilvánvalóak, sok ezer év nevelési tradíciói és nem kevésbé a józan tapasztalat tanítják. Ha nem kapja meg ezt a segítséget, el fog veszni, abban az értelemben, hogy a pillanat foglya marad, többnek fogja képzelni magát, mint ami, és mivel ez nem igazolódik majd vissza a mindennapokban, sértett, meg nem értett emberré válik. Nagy szerencse és egészséges lélek kell hozzá, hogy ne így legyen. És mindez azért az egy mondatért, amit a haladó sajtó leírhat: „A fiatalok is gyűlölik a rezsimet!” Vajon megéri? Neki biztosan nem.

Eszembe jutottak az elmúlt esztendők hasonló szereplői, akik úgyszintén diadalmenetben járták be a libsi sajtót, napokig, esetleg hetekig is, majd eltűntek a süllyesztőben. Vajon mi történhetett velük, miután kimentek a divatból?

Itt tartottam az elmélkedésben, mikor szemem elé került a függetlenobjektív újságírás Kába-köve a HVG című kiadvány cikke, mely a hangzatos: „Összeomlás, mellőzöttség, fideszes karrier? Mi vár Nagy Blankára?” címmel látott napvilágot. A cikkíró összeszedte ezeket a perc-embereket és megpróbálta megkeresni őket. A cikk hosszú és hazug, tanulsága viszont igen röviden összefoglalható: a keresettek nagy többsége elérhetetlen, nem kíván nyilatkozni. Mindezt a cikkíró, egy bizonyos Dercsényi Dávid nevezetű, természetesen a kormány megfélemlítő üldözésének tudja be, ahogyan szokták, különösebb bizonyítás nélkül.

Félreértés ne essék, bár az iromány összemossa őket, én nem aggódom a „kockásinges” Pukli, vagy a „feketeruhás” Sándor Mária sorsáért. (Ez is micsoda primitív stílustalanság, hogy dresszkódokkal különböztetik meg magukat. Most éppen a „sárgamellényes” és a „fehérsapkás” van divatban, de lesz még a lila hajú, vagy a zöld cipős is.) Egy felnőttnek elidegeníthetetlen, demokratikus joga, hogy sanda szándékoknak bedőljön és hülyét csináljon magából. Mindenki úgy rontja el az életét, ahogyan akarja.

A cikkben sugalltakkal szemben én úgy látom – és ez Blanka szempontjából biztató – hogy a régi hősök legtöbbjének benőtt a feje lágya, és mára már nem kérnek a haladó újságírás csalóka dicsfényéből. Felnőttek. Bizonyára nagy csapás és csalódás volt számukra, mikor látták: csak felhasználták őket. Mikor pedig elvesztették aktuálpolitikai használhatóságukat, azonnal el is fordultak tőlük. Nem hívták, nem keresték, elnémultak a telefonok és akik addig könnyfacsaró stílusban aggódtak sorsukért, tapsoltak és ujjongtak, már új kedvenceket kerestek maguknak. A reflektorfényhez képest az élet szürkének és unalmasnak látszik egy ideig, míg be nem látjuk, hogy ez a természetes, és valójában sokkal több örömet okoz, mint egy színpadon, lelketlen hatalomkufárok között, marhaságokat beszélni.

Minden kifogásom és stiláris ellenérzésem ellenére remélem, Blanka is ezt az utat járja majd be. Néhány hónap, év után nem veszi már fel a telefont, saját életét éli majd, pontosan úgy, mint a többiek. Megérti, és – remélem – megbánja majd, hogy hagyta magát eszközként felhasználni.

 

(Kép forrása: itt.)