Van az úgy, hogy egy párt, politikai szervezet kifogy a támogatókból. Ennek számtalan oka lehet, ám a legvalószínűbb az, hogy nem tudja elhitetni a választóival: meg tudja valósítani amit ígér. Ilyenkor – többnyire – az a szokásos eljárás, hogy új pártvezetést neveznek ki, új jelszavakat hirdetnek és ami a legfontosabb: mindenütt elmondják, hogy szakítottak az előző, hibásnak bizonyult gyakorlattal, immár új céljaik vannak. Ha nagyon nagy a baj akkor még bűnbakot is megneveznek, akire rákenik az egészet és verbálisan meglincselik, ezzel bizonyítva a szakítás komoly voltát. Ez a bevett gyakorlat a demokrácia sújtotta politikai csoportosulásoknál.

Gyetvai Viktor, a "Ne menj suliba!" tüntetés egyik szervezője.


Nem így nálunk. Itt az ellenzék oly mélyen meg van győződve a saját bölcsességéről, hogy semmiképpen nem tételezi fel a változtatás szükségességét. Sem az un. „program”, sem pedig annak képviselői tekintetében. A látható sikertelenségért pedig nyílt színen a diktatúrát nevezik meg, egymás között pedig a választók taplóságát, akik egyrészt nem érzik a rájuk nehezedő, elviselhetetlen diktatúrát, másrészt nem értik az ellenzék zsenialitását. Mivel sem a diktatúrán, sem pedig a választók taplóságán nem tudnak változtatni új eszközöket keresnek hát akaratuk érvényesítéséhez. Ezzé az új eszközzé váltak/válnak a gyerekeink is.

Január 19-én gyerektüntetést szerveznek a parlament elé „Ne menj suliba és demonstrálj az oktatásért január 19-én!” címmel. Lehetne elemzői távolságtartással és objektivitással értékelni a dolgot, az elérendő cél és a választott eszköz viszonylatában, csakhogy van egy nagy probléma. Ezek ugyanis a mi gyerekeink. Nem a tulajdonlás, hanem a szeretet és a felelősség szempontjából. Ránk vannak bízva. Abba most nem mennék bele, hogy ki bízta ránk őket, a biológia, vagy a minden dolgok Teremtője, mert itt lényegtelen. A mi felelősségünk, szülőké, hogy eldöntsük mi az amit megengedünk és mi az amit nem a gyerekeinkkel kapcsolatban. És senki, sem politikai párt, sem feltűnési viszketegségben szenvedő taknyos, sem haladó „oktatáspolitikus” nem mentesít bennünket e felelősség alól.

„Könnyű a békát a tónak ugrasztani.” – tartja a népi bölcsesség. Mi sem vonzóbb egy gyerek számára mint iskola helyett valami jó buliban részt venni, ahol – mert ezt mondják nekik – a „jogaikért” tüntetnek. Olyan vonzó célokért, hogy ne kelljen az unalmas, érthetetlen másodfokú egyenletekkel, „halott fehér csávók” által írott hosszú könyvekkel és más marhaságokkal foglalkozni. Én magam – és ha az olvasó magába tekint bizonyára ő is – annak idején lelkesedtünk volna matek dolgozat helyett, egy ilyen nagyszerű lehetőségért. Különösen ha ezt még leöntik nekünk az „ellenállás”, a „küzdelem” vonzó, romantikus mázával.

A legnagyobb hiba, ha engedjük elbolondítani őket. Tanulni fáradságos és sokszor bizony unalmas dolog. Azok akik azt ígérik a gyerekeknek és nekünk is, hogy játszva lehet tanulni, azoknak illene gondoskodni arról is, hogy később, felnőttként, játszva lehessen élni is. A megengedő, követelmények és fegyelem nélküli iskolából kikerülve igen nagy sokk éri az ifjút, mikor kiderül, hogy a munkahelyeken főnök is van, a dolgok nem a szeretem-nem szeretem elv alapján dőlnek el, hanem megmondják, hogy mit kell csinálni és hogyan. Ha pedig nem úgy teszik a dolgukat, ahogyan elvárják, akkor simán kirúgják őket. „Nem az iskolának, hanem az életnek tanultok” – hangzik az elkoptatott közhely az évnyitókon. Csakhogy az iskola és az „élet” – hála a haladó pedagógiai eljárásoknak – egyre távolabb kerül egymástól.

A haladás ostoba manipulátorai – miután a társadalom gyors, radikális átalakítására tett kísérleteik kudarcba, illetve vérfürdőbe torkollottak – a gyerekeinken keresztül akarják céljaikat elérni. Kihasználva az ifjak ártatlan hiszékenységét és azt, hogy mi magunk is nehezen vonjuk mag a szeretet és az elkényeztetés határát. És minél kevesebb gyerekünk lesz, annál jobban el fogjuk kényeztetni őket. Ebbe a törekvésbe pedig bűntársként használják az erre fogékony pedagógusokat, akik felrúgva évezredes nevelési tradíciókat, a kétes tudományosságot pajzsként használva pedagógiai kísérleteket végeznek a gyerekeinken. Gondolkodott már valaki azon, hogy bármely divatos „pedagógiai” kísérlet emberkísérlet is egyben? Mi van ha nem sikerül? A vegyész legfeljebb összetakarítja a labor romjait és újrakezdi, ám az elvesztegetett életidő nem pótolható. Vállal-e felelősséget bárki azoknak az ifjaknak a további sorsáért, akik sikertelen kísérletek eredményeként némileg elfuserált felnőttekké váltak? Valószínűleg ezekben a kísérletekben illetve a nevelés, oktatás haladó eljárásaiban (is) kell keresni annak a jelenségnek okát, hogy egyre későbbre tolódik a felnőtt, kenyérkereső, családalapító életkor határa.

Végezetül vajon ki vállal felelősséget a 19-i tüntetésen megjelenő kiskorúak biztonságáért? Ki vigyáz majd rájuk? Ki lesz a felelős, ha például baleset történik? Elvileg az, aki odacsődíti őket, de azt ugye nem gondolja senki, hogy ez a Gyetvai nevezetű, vagy a másik főszervező a diákzenekar gitárosa képes erre. Nem fogják vállalni a felelősséget azok a politikai erők sem, akik gátlástalanul használják őket céljaik elérése érdekében.

Ne engedjük, hogy ezt játsszák a gyerekeinkkel.