„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”

Brecht: A rendszabály

 

Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.

Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.

A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.


A „mártír miniszterelnök” sorsa remek párhuzam lehet a volt kommunisták számára. Ő a „megtisztult” kommunista, aki – végül – kivívta a megbocsájtást, a feloldozást a bűnei alól. Ehhez csak az kell, hogy ’56-os szerepét túlértékeljék. Nagy nem sok szerepet játszott az eseményekben. Minden cselekedete, nyilatkozata arra utal, hogy kullogott az események után. Még egy évvel a felkelés után sem tudta, hogy mit gondoljon az egészről. „Nem mondhatom másként [...], mint hogy forradalom volt. De ami történt, nem nevezhetem másként, mint ellenforradalom fasiszta elemekkel [...], ezt elmondhatom, de ugyanakkor forradalom is volt” − válaszolta roppant összefogottan, a Budapestről Romániába küldött Kállai Gyulával folytatott beszélgetése során arra a kérdésre, hogy forradalom volt-e 1956. Ugyanakkor ’45-től minden hazugságban és justizmordban zokszó nélkül vett részt és hazudott is, ahogyan azt a párt előírta. „Új országot teremtettünk és szabad, boldog életet a népnek” − jelentette ki például 1954. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának tízéves évfordulóján elmondott ünnepi beszédében. Ugyanakkor a halált emelt fővel, férfiként és hazafiként fogadta volt elvtársai kezéből.

Ezt a lehetőséget ragadja meg Gyurcsány. Ezt akarja/akarják kihasználni, a Fletótól megszokott kulisszahasogató melodramatikus jelenetekben. Sugallva, hogy Nagy, Losonczy, Gimes sorsával ők már lerótták a rájuk kiszabott penitenciát, hősöket adtak a nemzeti emlékezetnek és vajon mi lehet nagyobb tett egy politikai mozgalom számára, mint hősöket adni egy egész nemzet számára?

Csakhogy ez egyszerűen nem igaz. Nagy vezeklése Kádár gyilkossága. Azé a Kádáré, aki aztán vezette az országot, akinek szárnyai alatt felnőttek a maiak és örökölték is mindazon bűnöket melyeket elődeik elkövettek. A kultúrharc jelen állása szerint a felkelés kisajátítása, felhasználása teljes erővel folyik. Ezért azután ’56-ot nagyon nehéz feldolgozni, mert nekünk is meg vannak a mártírjaink ugyanebből az időből. A névtelenek, akik nem voltak kommunisták, nem vezekelve adták életüket a függetlenség ügyének. Mert független, szuverén országot akart a pesti utca, az kétségtelen, és amíg a kommunisták Moszkvába szaladgáltak segítségért és hatalmi harcaikat elintézni, az utca harcolt az oroszok ellen. A hős nem Nagy Imre, hanem azok, akik életüket adták a nemzet függetlenségéért. Ez az, ami mindannyiunkat ’56 követelései felé fordíthat, mert most sem lehet harc nélkül megőrizni a függetlenségünket.

 

(Kép forrása itt.)