Valahogy az embernek mégis eszébe jut az Auróra együttes egyik száma, amiben azt éneklik: Búcsúzzunk szépen Iván, aki elmegy, az legyen vidám! Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és talán a német-magyar politikai kapcsolatokban is javulás várható. Ez azonban nem Magyarországtól függ, hanem attól, hogy a németek mihez kezdenek magukkal.

Ez az év ugyanis egy másik, méghozzá százéves évforduló is a németek számára. 1919. június 28-án Versailles-ban írták alá az első világháborút lezáró békét a győztesek a németekkel. Bár jóval enyhébb volt, mint a mi Trianonunk egy évvel később, egy dolog mégis közös volt a két diktátumban: a győztesek jogi és erkölcsi ítéletet mondtak a legyőzött Németország felett. Bár Németország vezetőinek fafejűsége miatt a vereségre rászolgált, de arra nem, hogy éppen azok átkozzák ki a civilizált nemzetek sorából, akik kiprovokálták a Nagy Háborút. A következmények ismertek: bár nem volt szükségszerű, de a németek útja egy újabb, immár teljes világháborús összeomlásba vezetett. 1945 a mai napig a „Nulla Év” a németek számára. Innen, a nulláról kellett felállniuk, és újra – szó szerint is – felépíteniük magukat. Mindez a nyugatnémeteknek, a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak kemény munkával és egy szilárd erkölcsi rendszerrel sikerült is. Mindeközben a német nemzet másik fele kommunista diktatúra és szovjet elnyomás alatt élt. Így tehát 70 évvel a Versailles-i béke után, 1989-ra minden együtt állt, hogy a németek pozitív hősökként, „jófiúkként” térjenek vissza az európai színpadra. Olyanokként, akik megdolgoztak és megszenvedtek a nemzeti egységért. Volt olyan európai politikus, aki nem igazán örült a német egységnek; mások azonban várakozással és talán reménységgel is tekintettek erre az eseményre.


Európa természetes vezető ereje Németország lenne – ha vezetni és nem diktálni akar. Ami sikerült annak idején Bismarcknak, aki konferenciák, és viszontbiztosítási szerződések sorával a békés európai együttélést biztosította német irányítással, azt azóta talán egyedül Kohl kancellár tudta megismételni. A németeket azonban nem hagyta nyugodni a múltjuk, és mihelyt kiszabadultak a hidegháború atomfenyegetéséből, hamarosan ismét utat vesztettek. 1968 szélsőséges fordulata nem múlt el nyom nélkül, és Németország a jólétet és békét biztosító konzervatív irány helyett erősen balra fordult, az önmarcangolás felé. A nemrég elhunyt nagy brit történész, Norman Stone még 1994-ben így fogalmazott: „A németek azért akarnak jó európaiak lenni, mert [azt hiszik, hogy] ettől megszűnnek rossz németnek lenni”.

Magyarország és Németország sorsa így vagy úgy, de az elmúlt ezer évben összefonódott. Nem csak véletlenszerű kapcsolat volt az, amit Szent István királyunk és Bajor Gizella hercegnő házassága jelképezett.  Ha Németország továbbra is a rosszabb esetben civilizációs öngyilkosságnak, jobb esetben posztkeresztény és poszteurópai klímahisztériának nevezhető utat választja, akkor kérdés, hogy mi lesz velünk – magyarokkal, csehekkel, szlovákokkal és lengyelekkel – Köztes-Európában.

Vajon lesz-e felelős német politikus, aki számot vet azzal, hogy a Páneurópai Piknik idején felhalmozott erkölcsi és politikai tőkével hogyan tudtak gazdálkodni és most mire futja még?

 

(Kép forrása: Facebook/Orbán Viktor)