A politikával nehezen birkózik meg a magyar ember gyomra. Se kiköpni, se lenyelni nem tudja. A hétköznapokban a focin kívül a politikához értenek a legtöbben. Nem élvezettel, de szenvedéllyel boncolgatják a boszorkánykonyha titkait. Néha túl is próbálnak nézni a láthatókon, olyan titkokat fedezve fel, amelyek még délibábnak is ködösek. Máskor meg csak legyintenek: úri huncutság. Az értelmiség külön esettanulmány ebből a szempontból. Egyszerre hirdeti magát felelős polgárnak, tájékozott, racionális döntést hozni kész hazafinak. Olyannak, aki független, és aki jobban tudja. Még a politikusoknál is, mivel azok úgyis korruptak. Sztárjai meg azok, akik „mindenkit fikáznak”. Akik örök ellenzékiek.

Csakhogy a haza nem lehet ellenzékben.


A politikát csinálni kell. Nem titkos háttéralkukban, nem társadalmi kísérletekben, nem a szovjetektől megörökölt antifasizmus „no pasaran” csatakiáltásában. Mert a végén mindig lesz egy igazi politikus, aki rezignáltan jegyezheti meg: Hemos pasado. Áttörtünk.

A politikusnak nincs könnyű dolga. Ugyanis a legnehezebb mesterséget űzi: emberekkel kell foglalkoznia. A vadakat terelő juhász legfeljebb kisbojtár lehet ehhez képest. Mindenhez kell értenie. Mindenhez is. Olyan összművészetet kell csinálnia, amely az emberi lelkek ismeretén alapszik. Sötét mélységekbe és fényes távlatokba egyszerre kell tekintenie annak, aki a sokaság néplelkét ismerni akarja. Ha ráadásul ez még a Lélek szerint való ismeret is, akkor talán a haza a magasban néha tapintható lesz a földi tökéletlenségben is. Máskülönben meg a politika éppolyan hétköznapi mesterség, mint akármelyik másik. Fárasztó, izzadságos. Talpalni, telefonálni, találkozni, beszélgetni, meggyőzni, századszor elmagyarázni, és ha nem lehet az ideát most átvinni, akkor átvariálni, netán elfogadni, hogy a nép szava bizony Isten szava is lehet.

Aki nem így akar politikát csinálni, vagy egyáltalán nem is akar, az olyan lesz, mint Tamási Áron Tündöklő Jeromosa. Idétlen ötletekkel fárasztja a lakosokat, macerál, abuzál. A huszadik században Tündöklő Jeromosokból álló élcsapatok bújtak elő. Gyűlöletből szőtték a mondataikat, gyűlölték azokat, akikhez beszéltek, gyűlöltek mindent és mindenkit. Az élcsapat sosem igyekezett meggyőzni a választókat, hiszen azok hülyék, meg vidékiek úgyis, akkor meg minek? Inkább megpróbálja magát rájuk kényszeríteni. Hol erőszakkal, hol csak hangerővel.

Huszadik századi történelmünkben sajnos előfordult, hogy a politikusok megspórolták a verejtéket. Mindig literszám fizettünk meg érte vérrel. Máskor csak keményvalutával. Megint máskor mind a kettővel. Ilyen esetekben tudott önmegvalósítani az élcsapat.

Most végre a politika elnyerni látszik méltó helyét, és a politikusi munka is talán beérik. A választók nélkül nem lehet demokráciát csinálni. A választók bevonása viszont a nemzeti ügyek, a nemzeti érdekek sikerének garanciája. A politikai győzelemig rögös, nehéz ösvény vezet, amire már rögtön a választás másnapján újra rá kell lépni. Nekünk, magyaroknak ráadásul 1918 őszétől hosszú az út visszafelé. Most, a 21. század elején talán a harmadik lépést megtettük rajta.

 

(Kép forrása: Facebook/ Orbán Viktor.)