Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.


„A szabadságosvonat loholt a Balaton mentén. Ahol megállott, vidám nyaralók ácsorogták körül a vonatot. Ahogy gondtalan kíváncsisággal nézegettek föl, szinte azt olvastuk ki a szemükből, hogy itt már túl vannak a háborún. Úgy tekintettek ránk, mint holmi eszelős vademberekre, akik cél és értelem nélkül hadonászunk még mindig, pedig már semmi értelme a dolognak. A szabadságos tisztek egyre hangosabb zúgolódással fedezték fel egy-egy hírhedt, frontkerülő ismerősüket az állomásokon. Lellén már olyanok voltak, mint a vadak. Az a szörnyűséges különbség, amely a front és a Balatonon nyaraló pesti zsúrközönség élete között mutatkozott, arcukba kergette a vért ezeknek az agyonhajszolt, rongyos-kopott katonáknak. Földváron már kiköptek az ablakon. Tisztességtudó emberek voltak mind, de ezt a pöffeszkedő és fölényes jólétet látva nem bírták tovább ideggel.

A front lázadt fel a hinterland ellen.

Este hazajött a legkisebbik bátyám. Leszerelték rokkantsága miatt. Azt mondotta: fel kellene robbantani ezt az egész Pestet. Mert itt már csaknem mindenki megveszett. Nyíltan vallják azt a hülyeséget, hogy ha abbahagyjuk a harcot, akkor, az antant kegyelméből, már másnaptól kezdve, Kánaán lesz itt. Hogy Károlyi Mihálynak kötelező biztosítékok vannak a kezében Magyarország sérthetetlensége, sőt gazdasági megsegítése tekintetében. Semmi mást nem kell tehát tenniük, csak rakjuk le a fegyvert, s neveztessük ki Károlyit miniszterelnökké.

Félretoltam a lapokat. Nem a mi gondolatunk volt, amit ezek nap-nap után, más-más tálalásban bizonygattak. A „kölcsönös megértésen alapuló béke” lehetőségét. És én nem értettem, hogy írhatnak felnőtt emberek ilyen badarságokat 1918-ban. Mikor a négyéves háború szörnyű veszteségei félőrültté tettek már minden hadviselő államot, és minden fegyver bosszút lihegett. Hol volt akkor már a világ a „kölcsönös megértéstől?” A front népe tisztában volt avval, hogy ennek a háborúnak a győztese nem ismer irgalmat és józanságot. Tehát nincs más hátra, mint kitartani s verekedni tovább, hacsak egy lélegzetvételnyivel is tovább, mint az ellenség.”

„A lélek mindig győz. Van úgy, hogy azt hisszük: elveszett a harc. Az ezredek meghalnak, országok eltűnhetnek, de ez még nem háborúvesztés. Ha a lélek tovább harcol, nincs fölötte ereje senkinek.”

1918 sötét őszén úgy tűnt, hogy a fake news, a dezinformáció, egyszóval a nyegle zsurnalizmus kreálta mű-valóság kiöli a lelket a magyarokból. De Magyarország száz év múlva is áll.