Hangulati különbségük a szavak szintjén is jól kifejezi azt a háromszögletű geopolitikai játszmát, amely mostanság döntően határozhatja meg a kelet-ázsiai, csendes-óceáni térség – és az egész világ jövőjét.


Pearl Harbor és Hirosima – e két második világháborús szörnyűség „alapozta meg” a japán-amerikai kapcsolatokat, mélyen beleivódva a két nép tudatába. Olyannyira, hogy a japán politika az amerikai katonák haláláért most sem mulasztotta el a mea culpát, arról viszont nem jött tudósítás, hogy az atomcsapások civil áldozataiért vajon melyik amerikai politikus kért bocsánatot. (Pedig bizonyára kért, ha nem most, akkor máskor.)

Ádáz ellenségekből gyakran lesznek szövetségesek, éppen csak új ellenségkép szükséges hozzá. A kínaiak személyében ez most több mint adott. Peking hatalmának látványos növekedése Tokiót sokkal jobban irritálja, mint a tragédiákkal terhes japán-amerikai múlt. S Washingtont még ennél is jobban nyugtalanítja: számára Kína nem csupán regionális, hanem globális méretű kihívás, hogy ne mondjam: globális fenyegetés.

Obama elnök ezért nevezhette a japán-amerikai partnerséget „elpusztíthatatlannak”, ámbár a politikusok mindig is szeretik öröknek becézni az időlegest... Ezért biztosíthatta támogatásáról Japánt a Kínával szembeni területi vitákban. Szóba került még az is, Tokió esetleg enyhíthet alkotmányának kilencedik cikkelyén, miszerint lemond a háborúról és nem tart fenn hadsereget. Még a második világháború folyománya e cikkely, no de hol van már a „tavalyi hó”? Közös érdekük most éppenséggel azt diktálja, Japán ne korlátozza önvédelmének földrajzi határait, mi több, Washington azt is ambicionálja, Tokió játsszon nagyobb szerepet a ballisztikus rakétavédelemben és egyáltalán: a békefenntartásban.

(Kép forrása: Fehér Ház)

Íme az „ördögi paktum” – mondják Pekingben –, amely aláássa a térség stabilitását, veszélyezteti biztonságát és fegyverkezési versenyhez vezet.

Nota bene, ezután már Kínának is lesz mire hivatkoznia, amikor fegyverkezési kiadásait rohamosan növeli. (Nem mintha nem növelte volna már eddig is derekasan.)

Láthatjuk, mi mindenre jó egy efféle „ördögi paktum”.

De az, hogy Japán komolyan gondolja, amit gondol, gazdaságpolitikai viselkedéséből is kitűnik. Amikor áprilisban Kína meghirdette az AIIB (Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank) vezető team-jének toborzóját, Japán fegyelmezetten ügyet sem vetett erre. A nyugati világ hasonszőrű intézményeinek ellenlábasaként megalakult AIIB, ma még inkább csak kellemetlen jelzés, mintsem komoly pénzügyi rivális Washingtonnak, ehhez képest azonban az amerikaiak csúnyán összevonták rá a szemöldöküket. Kiváltképp akkor, amikor mindezek dacára sok-sok szövetségesük kokettálni kezdett az AIIB-el – kivéve Japánt. Ők semmiféle „paktumra” nem éreztek csábítást (nem úgy, mint számos EU tagállam...) ami akár egy hűségesküvel is felér Washingtonban.

Hegyesedik tehát a geopolitikai háromszög, de egy biztos. Japán továbbra is az USA-ban látja a felkelő napot.