Kétlem.

Karácsony Gergely pár nappal azután, hogy miniszterelnök-jelöltnek jelentkezett az MSZP kiszuperálásra esélyes járművére, egy tévéműsorban odanyilatkozott, hogy egyáltalán nincs oda a pártokért, és nagyon nem szereti a hatalmat.

Van ilyen, ámbár igen ritka.


Például Marcus Aurelius sem szerette, igaz, ő annak előtte sosem volt közvélemény-kutató, amiből talán ama merész következtetés is levonható, hogy Karácsony sem Marcus Aurelius.

Sebaj, nem jöhet össze minden, szereti, nem szereti, fontosabb kérdés ennél, hogy mik a tervei.

Pontosabban a kikötései.

Lássuk.

Vállalja a főpilótaságot, ám ha mégis akadna nála jobb, azonnal visszalép.

Vállalja, ha nem marad pusztán az MSZP, a Párbeszéd és a Liberális Párt jelöltje, vagyis ha legalább pár képződmény felsorakozik még mögé, mert ha nem, akkor ugyancsak retirál, miközben persze egyáltalán nem akar számolni ezzel az eshetőséggel.

Vállalja, ha lesz közös miniszterelnök-jelölt, ha így vagy úgy létrejön végre a közös lista, s Gyurcsány Ferenc beéri rajta a harmadik hellyel (haha), nyilván mögötte és Molnár Gyula mögött.

Vállalja, ha neki ettől fogva már nem kell holmi pártalkukra összpontosítania, hanem látástól vakulásig járhat a nép közé.

Oké, ez világos értelmiségi beszéd – csakhogy politikailag mindebben mintha kissé túltengene a „ha”.

Ráadásul csupa-csupa olyan kikötés, amelyek egyike sem kecsegtet megvalósulással.

Saját színrelépését Karácsony az MSZP-vel egyetemben azzal magyarázza, hogy a legerősebb baloldali párt élére a legnépszerűbb ellenzéki politikus került. Ő volna ez utóbbi, az előbbi pedig az MSZP. Tegyük fel, hogy mindkét kijelentés igaz, de akkor is ott van még az a kellemetlen, ám fölöttébb lényeges kérdés, vajon a népszerűség magától értetődően azonos-e az alkalmassággal? Mint a közvéleményt egykor becsületesen kutató értelmiségi, Karácsony kicsit eltűnődhetne ezen a dilemmán, vagy amennyiben nincsen ideje rá, ez ügyben megmérettethetné magát a régi kollégákkal.

Amíg ki nem derül ez, nekem amolyan déjà vu érzésem van, ha Karácsonyra nézek. Mintha az egykori Fodor Gábort látnám, s aligha csupán fizikai hasonlóságuk miatt. Fodor Gábor is éppen akkor került az SZDSZ élére (nem kormányfőjelöltként, hanem elnökként, ám ez most édes mindegy), amikor roppant alacsonyan repültek már a szabad madarak. Fodor is népszerű volt, a hatalom csúf akarása belőle sem sütött, erő meg aztán végképp nem sugárzott belőle – miközben ennek ellenére szívesen látott, reményteljes politikai díszvendége volt az értelmiségi szalonoknak.

Vagyis a balliberális magyar értelmiségiek egy része inkább a Hamleteket sztárolná a Fortinbrasok helyett – ami jól látszik politikai helyezéseiken.

Mert ahogyan Fodorral sem kezdett szárnyalni az SZDSZ, ez a röpmagasság fenyegeti Karácsonnyal az MSZP-t is.

Hiszen önerejükből mindkettejüknek legföljebb egy-egy százalékos pártocskára futotta.

Nota bene, az értelmiségi pszeudo-politikusok nem igazán fajsúlyos hatalmi szereplők, és mind nagyon hasonlítanak egymásra.  

Az MSZP gépe aligha emelkedik már a levegőbe. A földön berregve rozsdásodik, s közben a körötte ólálkodó Gyurcsány szépen kiszereli még használható alkatrészeit.

 

(Kép forrása itt.)