Sok kicsi sokra megy, tartja a népi bölcselet. A pártpolitika világában azonban nem magától értetődő, hogy az egy-két százalékos népszerűségű erők választási szövetsége akár csak a külön-külön mért támogatottságok összeadását is eredményezné.

Juhász Péter, az Együtt párt nemrég megválasztott elnöke egy tegnapi interjúban nyíltan szövetséget ajánlott a balliberális térfél több kispártjának, név szerint említve az LMP-t, a Párbeszédet, a Momentumot és a Kétfarkú Kutyapártot. Bár a megszólított szereplők közül a Momentum már tegnap elhárította az ajánlatot, azért érdemes röviden áttekinteni a „sok kicsi sokra megy” elvére építő szövetségkötések politikai életképességét.


A 2000-es évek hazai politikai elemzéseiben népszerű kifejezéssé vált az olajfa szó. Az Olajfa eredetileg a hagyományos olasz politikai struktúrákba újítást hozó, sok politikai párt ideológiailag sokszínű választási szövetségének elnevezése volt, mely 1995 és 2007 között fajsúlyos, váltópárti jellegű szerepet vívott ki magának Olaszországban. (Az Olajfa legismertebb politikusának Romano Prodit tarjuk, aki kétszer is Olaszország kormányfője volt, a köztes időszakban pedig az Európai Bizottság elnöki posztját töltötte be.) Az olajfa szó aztán köznévi formában, némileg pejoratív felhanggal tört be a magyar politikai elemzés világába, és gyorsan a domináns, vezető erőt nélkülöző, sok kispárt által létrehozott választási szövetségeket, illetve azok terveit jelölték vele.

Az első olajfa-projekt az ezredfordulón az MDF nevéhez köthető: az 1998-ban 3% alatti eredménnyel csak a Fidesszel közösen állított jelöltek révén Parlamentbe jutó kormánypárt igyekezett az egyaránt Parlamenten kívüli MDNP-vel és Vállalkozók Pártjával szövetséget kötni, melyet Békejobbnak kereszteltek el. A kilátástalan projektből az MDF azután teljesen kihátrált (vissza, a Fidesz mellé), a 2002-es választáson végül a Dávid Ibolyáék által hátrahagyott békejobbos morzsákat Kupa Mihály olajfája, a Centrum Párt csipegette fel, melyben az MDNP, a megosztott KDNP egyik fele, a Vállalkozók Pártja és egyéb törpeformációk álltak össze. A Centrum 3,9%-ot ért el a választáson – azóta pedig teljesen eltűnt. Az olajfák sorában ismét az MDF következett, mely 2006-ban önálló listán jutott a Parlamentbe, ezután viszont a folyamatos válság állapotába került. Ekkor kezdődött a felbomlás szélén, kétségbeejtő helyzetben lévő párt Odüsszeiája, melyet a Dávid Ibolya-Herényi Károly páros mellett, a Political Capital elemzőcég és Somogyi Zoltán tanácsadó neve fémjelzett: 2009-ben a konzervatívnak távolról sem nevezhető Bokros Lajossal ugyan még szerzett egy EP-mandátumot, a 2010-es választásoknak azonban a hajmeresztő MDF-SZDSZ választási szövetség futott neki, 2,67%-os eredményt elérve. A két egykori rendszerváltó párt kiesett a Parlamentből, mára pedig gyakorlatilag mindkettő meg is szűnt.

A kispártok domináns erő, gravitációs centrum nélküli választási szövetségére 2010 óta nem volt példa a hazai választásokon – erre magyarázatul szolgálnak a felsorolt totális kudarcok. 2014-ben, a balliberális minipárt-világ szereplői mindannyian az MSZP-DK-vezette baloldali összefogás listájára menekültek. Bajnai Együttje (Haza és Haladás Közpolitikai Egyesület + Milla + Szolidaritás) és az LMP-ből kivált PM, a Fodor Gábor-féle Liberálisok, de kívülről még a Bokros Lajos-féle MoMa is részt vett a baloldali összefogásban, mely ugyan kudarcot vallott a választáson, ugyanakkor Bokrost leszámítva minden előbb felsorolt pártocska hozzájutott legalább egy parlamenti mandátumhoz és a vele járó egzisztenciához. (2014-ben a baloldalon egyedül az akkori LMP tartott ki az önálló indulás mellett, és meg is ugrotta a küszöböt.)

A történeti kitérő után pedig lássuk, hogy mi a helyzet ma!

A baloldali-liberális kispártok osztódással szaporodó ökoszisztémájában egyedül az LMP népszerűsége tudott hosszabb-rövidebb ideig megbízható módon a parlamenti küszöb közvetlen közelében megtapadni, ezt azonban Schiffer András lemondása óta egyre nehezebb megugrania a pártnak. Az Együtt, a Párbeszéd, a Liberálisok és a Kétfarkú Kutyapárt messze a küszöb alatt teljesítenek, míg a Momentum Mozgalomról, Gémesi György Új Kezdet nevű formációjáról és Pukli István mozgalmáról nem áll rendelkezésre megbízható adat.

A felsorolt szereplők közül az LMP korábban többször, a Momentum pedig Juhász Péterre reagálva közvetlenül is deklarálta, hogy nem kíván részt venni egy efféle pártszövetségben. Ebben semmi meglepő nincsen, hiszen a két formáció csak ugyanabból az 5-6 százaléknyi egykori SZDSZ-szavazó tortából tud magának szeletet kihasítani, mint amire Juhászék is pályáznak. Ez persze Juhász Péter számára sem jelent újdonságot. Milyen racionalitás vezetheti az Együtt elnökét mégis a szövetségkeresésben?

A felhívásnak egyetlen reális célja van és lehet, az pedig nem a létrehozandó szövetség önálló választási indulása, és végképp nem a kormányváltás. A cél: nagyobbnak látszani, így erősíteni az alkupozíciót az MSZP-vel és DK-val szemben. Az alku maga pedig - 2014-hez hasonlóan - arról szól, hogy a nagyok pár százalékért cserébe továbbra is helyet biztosítsanak ugyanannak a maroknyi törpepárt-politikusnak a baloldali összefogás készülő 2018-as listáján. (Fontos látnunk a különbséget: míg 2014-ben mindenki, aki fel akart kerülni a listára, pártot alapított, hogy tényezőnek látszódjon; addig ma mindenki, aki fel akar kerülni a listára, pártszövetséget gründol, hogy nagyobbnak látszódjon.)

Ennek tükrében érdemes kritikai attitűddel közelíteni ahhoz a kijelentéshez, mely szerint „egy új pólust kell képezni az ellenzéki oldalon azokból a pártokból, amelyek egységesen elutasítják a 2010 előtti világot. A jelenlegi rendszerrel szemben erősebbek a kritikáink, de nem kérünk a gyurcsányi, MSZP-dominálta világból sem.” A belengetett balliberális roncsderbi versenyzői, élükön Juhász Péterrel, ugyanis csak azt nyerhetik meg ismét, amit már 2014-ben is: a két posztkommunista párt jóindulatát.

 

(Kép forrása itt.)