Az aradi 13 vértanú, a kivégzett Batthyány Lajos, a többi meggyilkolt, börtönbe zárt szabadságharcos mellett tízezrekre rúgott azoknak a honvédeknek a száma, akiket besoroztak a Habsburg-hadseregbe. Szörnyű körülmények között kellett szolgálniuk, főleg Észak-Itáliában, de a birodalom más vidékein is. A tiszteket is közlegénysorban vették állományba és a szadista császári strázsamestereket nem nagyon kellett bíztatni, hogy rajtuk éljék ki frusztrációikat. Persze azért még bíztatták is őket.

A besorozott tisztek közül az egyik a ma kissé abszurdan ható Kun Béla nevet viselte. De akkoriban még becsületes név volt ez. Kun Béla a Veszprém megyei alispán fia volt, s a szabadságharc idején, 18 évesen, hadnagyi rangban az egyik huszárezredben szolgált. Két bátyja és egy öccse szintén honvédnak állt, s csak kishúga maradt a családi otthonban.

1848 csikorgó szilveszterén a vérmes, de nem valami ügyes hadvezér, Perczel Mór a saját nevét viselő városka előtt csatát ajánlott a visszavonuló honvédsereget üldöző császári seregnek. Nem volt jó döntés, ráadásul – ahogyan Jókai írja – Perczelnek megjósolták, hogy a saját nevét viselő helységektől óvakodjon.

A magyar sereg vereséget is szenvedett, s az áttörés kihasználására Jellasic két vértesezredet küldött előre. Úgy tűnt, hogy minden el fog veszni, és a magyar sereget nagyjából-egészében fogságba ejtik. Néhány huszárszázad sorakozott fel az ellenlökésre, de közülük is vagy három megfutott látva a vértesek rendezett acélfalát közeledni. Kun Béla hadnagy rászólt a legényekre, hogy neki kell menni a vasas németeknek.

     - Márpedig mi ezzel a csapattal meg nem mérkőzhetünk, csóválta a fejét egy vén huszár.


Kun Béla miután pisztolyát a tétovázó huszárjai közé sütötte, csak annyit mondott: No, majd én megmutatom, hogy kell meghalni! Ezzel egy szem maga nekiugratta a lovát. A vértesek élén nyargaló gróf Rudolf Schaffgotsch százados gonoszan nevetve látta szinte gyerekszámba menő ellenfelét közeledni. Azonban Kun hadnagy Gúnár nevű lova, gazdája elszántságát érezve és nevéhez méltó méreggel belemart a vértesek századosának lovába. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Kun hadnagy szablyája sisakkal együtt hasítsa kettébe a vérteskapitány fejét. Elszörnyedve ugrattak oda a vértesek bosszút venni, s döfték-vágták a magyar gyereket, ahol érték. Lováról leesve Kun hadnagyon még a lovak is végig tiportak.

A lelkesítő példát látva a huszárok is szakaszonként nekiugrattak a vasas németeknek. Báró Laffarte huszárszázados szintén kapott vagy 14 kardvágást. Wappler Ágoston huszárszázados is súlyosan megsebesült. Végül a huszárok visszavonultak, a honvédsereg azonban megmenekült, bár a másik két vértesezred még nagy veszteségeket okozott a magyaroknak.

És mi történt Kun hadnaggyal? Eötvös Károly szerint Schaffgotsch gróf szolgája akadt rá először, s még bele is lőtt. Később előző esti szállásadói, egy derék móri sváb asszony és férje találtak rá félig megfagyva – vélhetően ennek köszönhető, hogy nem vérzett el. Más adat szerint Kun súlyosan sebesülten fogságba esett. Annyi bizonyos, hogy végük felépült és tovább szolgálta hazáját egészen a világosi fegyverletételig. Kényszersorozottként került Olaszországba, az ottani Habsburg-birtokokra, majd ideje kitelvén, nem tért haza, hanem beállt az olasz hazafiak közé. Garibaldi ezerfős csapatának tagja lett, majd az olasz szabadságért küzdő magyar légió huszár-egységeit szervezte meg. Végül 1862-ben térhetett haza, s fiatalon, 1873-ban hunyt el. Az általa levágott Schaffgotsch grófnak pompás síremléke ma is műemléki védettség alatt ott áll a móri temetőben. Kun Bélára és hősies társaira azonban alig emlékszik a nemzet.

Igaz, 1848-1849-ben hősök és vértanúk annyian akadtak, hogy örökségük a mai napig is kitart.

(Kép forrása: itt.)