Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.


Ez Pekingnek és Moszkvának bizonyára jó hír, hiszen e belpolitikai szituáció aligha növeli Amerika akció-képességét. Túlzó reményeik ugyanakkor nemigen lehetnek, lévén Amerika több mint híres arról, hogy kifelé – bárki legyen is az elnök – keményen szokta érvényesíteni az érdekeit. A javában zajló világkereskedelmi háború kimenetele például aligha függ a midtermtől, a harcoló felek sokkal inkább osztanak-szoroznak, mintsem a politika aktuális hullámzásaira figyelnek.

 Valamiféle patthelyzet van Európában is.

Merkel „Mutti” váratlan lemondása a CDU éléről ugyancsak megkavarta a német politikai felszínt. Ha utódját mihamarabb megválasztják, s eközben ő tényleg kancellár marad, ezzel a „kettős hatalom” intézményét csempészi be a mindeddig viszonylag stabil német közéletbe. Még akkor is így lesz ez, ha sikerül a saját liberális klónját a CDU vezetői posztjára varázsolnia, arról nem is beszélve, ha valamelyik ellenlábasa lesz az elnök. Akkor egy legyengített hátterű Mutti, pártjának élén pedig egy vele enyhén szólva nem egészen egy húron pendülő elnök – feltehetőleg az általa annak idején politikailag legyilkolt, de immár feltámadt Friedrich Merz – formálja majd az európai és a német politikát. Hogy aztán mindebből mi sül ki, azt csak a nálam jóval okosabbak tudják.

Mindenesetre úgy tűnik, a Mutti kissé elsiette a dolgot. Nem vennék mérget rá, hogy kitölti kancellári ciklusát, merthogy a németek se kedvelik igazán a kettős hatalmat.

Egyelőre azonban itt sem lehet még végleges eredményt hirdetni.

Más típusú problémákkal szembesül manapság kontinensünk másik „erős” embere, Emmanuel Macron. Neki egyelőre nem kell még megmérettetnie magát, csupán katasztrofális hazai „népszerűsége” és ettől függetlenül (vagy épp ezért…) dagadó európai ambíciói között kellene a reális egyensúlyt megtalálnia. Téved, aki azt hiszi, hogy a német belpolitika zűrzavara növeli Macron európai esélyeit. Macron hazai instabilitását mindenki pontosan látja és érzékeli, talán már azok is, akik liberális „megváltó” gyanánt kitalálták és menedzselik. Macron nem Napóleon, és nem is De Gaulle. Európát aligha veszi be, mi több, ha otthon így folytatja, lehet, hogy még a francia pozíciókat se tudja az unióban erősíteni.

Európát tehát ma olyanok akarják liberális irányba reformálni, akiknek csökken – de azért van még – mozgásterük.

A jövő tavaszi EP-választás talán feloldhatja ezt a patthelyzetet. Vagy akár prolongálhatja is.    

 

(Kép forrása itt.)