Talán túlzás lenne rögtön tendenciákról értekezni, de annyi bizonyos, hogy az eredetileg társadalmi egyenlőségért küzdő, mára már egyre inkább erőszakos szektává alakuló „jogvédő” mozgalmak problémafelvetéseire kezdenek megszületni az ellenreakciók, hovatovább ellenmozgalmak. Például ott van az Egyesült Államokban már 2013-ban megalakult a „Women Against Feminism” antifemisita blog - a feminizmus ellen tiltakozó nőmozgalom egészen mostanáig Magyarországon túl sok publicitást nem kapott. Viszont a közelmúltban megalakult a „Nők a feminizmus ellen” nevű magyar Facebook-csoport, mely egyfajta franchise-a az eredeti amerikai kezdeményezésnek, ahol magyar nők fogalmaznak meg éles kritikát a feminizmussal szemben. Bár a magyar oldal még alig érte az ezer követőt, az amerikai blog Facebook-csoportjának már közel 32 ezer követője van és rendszeresen frissül az oldal új tartalmakkal. Mind a blog, mind a Facebook-oldal leginkább a feminizmus kritikáját megfogalmazó nők és lányok véleményeivel van tele, melyekből érdemes egy-két rövid üzenetet idecitálnunk: „Nincs szükségem a modern feminizmusra, mert ha Isten szándéka az lett volna, hogy a nőket és a férfiakat egyformának teremtse, akkor csak férfiakat teremtett volna. Különbözőnek vagyunk teremtve”. „Nincs szükségem a feminizmusra, mert nem szenvedek alsóbbrendűségi komplexusban”. „Nincs szükségem feminizmusra, mert szeretem a férfiakat”.

De talán nem is annyira a konkrét tartalom a lényeges, hanem az eredeti szándék, illetve a mozgalom célja. Az utóbbi években ugyanis súlyos deformációkat lehetett tapasztalni az egalitárius mozgalmak háza táján. Legyenek azok akár homoszexuálisok jogaiért küzdő szervezetek, feministák, vagy akármilyen vélt vagy valós kisebbségi helyzetben lévő társadalmi csoportok kirekesztettségének a megszüntetéséért kardoskodó szervezetek – egy közös bennük: hogy túllépték a józan ész egészséges határát. Ennek próbál gátat szabni a fenti antifeminista nőmozgalom jogos dacreakciója.


 

Azt senki nem vitatja természetesen, hogy volt olyan kor, amikor igenis legitim célkitűzései voltak a feministáknak, a melegjogi szervezeteknek vagy úgy általában a pozitív diszkrimináció fontosságát mindenek elé helyező csoportoknak. Hiszen nyilván abban még a leghangosabb antifeministák, vagy az azonos neműek házasságát ellenzők (ahogy jelen sorok írója) is egyetértenek, hogy a nőknek ugyanolyan jogok járnak, mint a férfiaknak és hogy a homoszexuális vonzalom nem bűncselekmény, hanem egy, a normálistól eltérő szexuális orientáció, mely nem lehet büntetőjogi tényállás alapja. Ugyanakkor az egyenlőségelvüsdi mozgalmak jó része a 20. század végére, 21. század elejére forradalmi ideológiává vált és olyan szektás őrülettel átitatott vadhajtások nőttek ki belőlük, amelyek szem elől tévesztették eredeti céljaikat. Leginkább pedig azt, hogy a nyugati világban ezen eredeti célok mára szinte mind meg is valósultak – ezért például olyan új tabudöntögető ötletekkel álltak elő, mint a biológiai nemek „társadalm(i)asítása”. A gender-elmélet erőltetésén túl korunk feministáinak egy komoly hányada mára pusztán a férfigyűlölet lángpallosaként használja egykoron progresszívnek gondolt eszméjét. Andrea Dworkin amerikai feminista például szívesen látott volna véresre vert férfiakat az utcán heverve, de találunk olyat is közöttük, aki a férfigyűlöletet tiszteletreméltó politikai viselkedésnek tartja (Robin Morgan), sőt olyan derék feminista is akad, aki szerint a tradicionális családmodellt el kellene pusztítani – mert hogy az valójában csak a nők elnyomásának egyik eszköze (Linda Gordon). De hogy ne csak a feminizmus élharcosainak „meredek” ötleteiről írjunk, az azonos neműek házasságáért küzdők is egyre többször esnek komoly túlzásokba. Kőszeg Ferenc nem is olyan régen éppen a poligámiát fogalmazta meg következő célként a meleglobbi számára – ahogy Lakatos Márk is erről beszélt a napokban. De ne varrjuk a Helsinki Bizottság exelnökének vagy a népszerű divattervezőnek nyakába ezt az elképesztő gondolatot, hiszen nem ő volt az első, aki erre vetemedett: a holland homoszexuális lobbi vezéralakja, Boris Dittrich már 2013-ban a többes házasság mellett foglalt állást. Hátborzongatóan kellemetlen belegondolni abba, hogy milyen elképesztő célok következhetnének azután, ha nyugati jogalkotók a poligámiát is elismernék legális együttélési formaként. Egy rövid kitérő erejéig azonban emlékezzünk meg itt olyan homoszexuálisokról is, akik éppen az azonos neműek házasságával szemben foglalnak állást, mert képesek megérteni azt, hogy az azonos neműek együttélése nem lehet egyenértékű a házassággal, tekintettel arra, hogy a homoszexuális kapcsolat biológiailag alkalmatlan a gyermekvállalásra. Hogy csak a híresebbeket említsük: Domenico Dolce és Stefano Gabbana vállaltan homoszexuális divattervezők kifejezetten ellenzik az azonos neműek házasságát. (Persze Elton John brit zenész sietett bojkottot hirdetni a Dolce&Gabbana termékekkel szemben, nyilván a véleménynyilvánítás szabadsága jegyében). De ott van példaként melegházasság-ellenes Christopher Pearson ausztrál homoszexuális újságíró, vagy Jean-Marc Veyron la Croix egy francia kisváros homoszexuális polgármestere, aki aktív résztvevője volt a 2013-as párizsi, az azonos neműek házasságát ellenző tüntetéseknek.

A fentiekben említett és egyre sűrűsödő „túlkapások” mellett, azonban úgy tűnik, hogy a társadalom normális többsége – ideértve az antifeminista nőket és melegházasság-ellenes melegeket – lassan már nem tud elmenni szó nélkül. Ez egyfelől jó hír, hiszen azt jelzi, hogy nem lehet minden örültséget lenyomni az átlagemberek torkán – másfelől viszont kétségbeejtő. Kétségbeejtő azért, mert eddig nem volt szükség ellenreakcióra, egyszerűen mosolyogva legyintett az ember, ha egy-egy kirívó esetben egy feminista férfiakat akart bántalmazni, csak azért mert férfi, vagy egy melegjogi aktivista a poligámia szükségességéről értekezett. De jól látható, hogy egyre gyakrabban kerülnek a mainstream híradásokba is ezek a szélsőséges elképzelések. Ezért érzi úgy a „normalitás”, hogy kénytelen lázadni – az egyelőre még vadhajtásoknak minősülő – kijelentések ellen, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz belőlük fősodor. Húsz-harminc évvel ezelőtt senki nem vette volna túlzottan komolyan azt, hogy nemsokára lesznek olyan gyermekek, akiknek a szülei azonos neműek, vagy, hogy egyes skandináv nemsemleges óvodákban a nevelés során kifejezetten figyelmen kívül hagyják a természetes nemi szerepekből fakadó meghatározottságot – merthogy az „diszkriminatív”. Ma ez Nyugat-Európában, illetve az USA néhány tagállamában a mindennapok része. Ezért adekvát Bödőcs Tibor egy paródiájában feltett költői kérdése, amikor éppen – a persze csak a fikcióban létező – meszkalin gomba betiltása ellen tüntető hollandok kétségbeesett felkiáltását tolmácsolta: „Mi lesz a következő? A kenyér?!” Mi is nyugodtan feltehetjük a kérdést: Mi, vagy ki lesz a következő?! Olyan nyomás alatt (eleganciából kerüljük a támadás szót) van a hagyományos családmodell, a természet által meghatározott férfi-női szerep, amely elengedhetetlenné teszi a normalitás forradalmát.

Ahogy a cikk elején is fogalmaztunk, tendenciákat emlegetni egyelőre talán túlzás lenne, ugyanakkor érdemes figyelmet szentelni, illetve nyilvánosságot biztosítani azoknak a nőknek, akik ragaszkodnak a természetes nemi szerepükhöz; azoknak a homoszexuálisoknak, akik tisztában vannak a természet adta képességeikkel, lehetőségeikkel és nem küzdenek olyan jogokért, melyek az ő esetükben tartalommal amúgy sem bírnának. Vagy éppen azoknak a szülőknek, akik hagyományos nemi szerepek alapján történő nevelést várnak el az óvodáktól.

Persze vannak égetőbb kérdések, kihívások jelenleg a nyugati világ számára, hogy csak a menekültkérdést említsük példaként. Viszont ha a társadalmi szerepeket teljesen átrajzolni kívánó lobbik tevékenységének a normalitás nem szab még időben gátat, akkor félő, hogy 20-30 év múlva a nyugati világ tényleg nem fog magára ismerni. Miközben a sokgyerekes családmodellre építkező, saját hagyományait féltve őrző – és azokat hevesen exportáló – muszlim világ egy jó része Európa kapuin kér bebocsájtást. És őket aztán tényleg nem nagyon hatja meg a genderelmélet “haladáspárti” diskurzusa.