Ma sokan élcelődnek azon, hogy Merkel asszony európai megoldásról beszél, arra célozva, ez nem más, mint német követelésre megvalósuló kötelező európai program.

(Angela Merkel német kancellár.)


Merkel kancellár valóban nem beszélhet nyíltan, ugyanis az európai nagyhatalmak közül Németország az egyetlen, amely le van tiltva a nagyhatalmi politizálásról.

Az 1945 utáni európai és atlanti konszenzus lényege, hogy Németország nem lehet önálló nagyhatalom, akaratát mindig az amerikai érdekeknek kellett alárendelnie 1945 után, majd a két Németország egyesülése után az „európai közös ház” (eredeti kifejezés Gorbacsovtól származik) építésével konszolidálhatja brutális gazdasági, társadalmi, politikai erejét. Míg a túlmozgásos emberek sportolnak, a németek Európát építik, ezen keresztül válik kulturálttá a fölényük.

Ennek alternatívája az Európán belüli hatalmi villongás, esetleg fegyveres konfliktus.

Merkel mondhatná azt is, Németország befogadja a menekülteket. Mindenki megkönnyebbülne Európában, kivéve a német választókat, de onnantól a menekült probléma német belüggyé válna.

De Merkel ezt nem teheti: egy ilyen lépés – ugyan egy lágy területen – azt jelentené, hogy Németország önálló, nemzeti külpolitikát kezd el folytatni. Arra az útra tér, amelyről le van tiltva, az oroszok, a franciák, a britek, a hollandok, belgák, lengyelek és a skandináv államok által, a társutas maradék mediterrán országok támogatásával övezve, hiszen egy élénkebb és szabadabb német külpolitika az ő felségterületükön is aktív lenne.

Ha ne adj isten, kiderülne, hogy gazdaságilag Németország még ezt is a terhet is fel tudja dolgozni – ne adja isten, előnyére válna -, akkor nem maradna más lehetőség, mint tudomásul venni, hogy Németország messze elhúzott Európa többi részétől.

Ez a merkeli politika és a tartományi szinten túllátó német elit paradoxona.  Ezért „európáznak”, ezért hangsúlyozzák a „közös teherviselést”.